A lépcsőfokok éve

Viszlát, 2025!
Néhány napja búcsúztunk el, és most leültem ide, a szobám csendjébe, hogy végiggondoljam, mi mindent is kaptam tőled… Már az első hónapban, amelyben még ott volt a 2024 év végének fájdalmas bánata – testvérem, Hajnalka elvesztése miatt –, te már nyitott kapukkal vártál, és rögtön hellyel kínáltál.
Mondtad:
– Gyere, ülj le ide, mondd el, mi bánt…
Én hallgattam rád, és leültem, pedig a szívem és a lelkem dübörgött attól, hogy miért van egy újabb üres szék az asztal körül. Te hallgattál némán, kínáltad a lehetőségeket, én pedig hagytam, hogy az érzelmeim vezessenek, bármerre is visz az utam.
Kifakadt belőlem egy történet, amely – amint tollat ragadtam – kiteljesedett, és oly erővel ragadott magával, hogy nemcsak nem tudtam, de nem is akartam megállni. Elkezdtem írni, és csak írtam, írtam, amikor az időm engedte, te pedig – méltányos 2025 – úgy intézted, hogy legyen lehetőségem megvalósítani az álmaimat.
Épp arra az irányba tereltél, amerre kellett. Sosem gondoltam arra, hogy egy nap írni fogok, és sosem voltak ehhez köthető ambícióim, mert annál nagyobb tiszteletet érzek az írók iránt, mint hogy magamat is közéjük soroljam. De te napról napra megadtad hozzá a segítséget.
Szavakból világokat teremtettem, és a történeteim más lelkeket is megérintettek. Hozzásegítettek ahhoz, hogy ne a kételyeim beszéljenek, hanem a soraim mondják ki, ki vagyok – és minden egyes mondattal bizonyítsam ezt.
Elvezettél az Írómentor program kapujáig, ahol tárt karokkal és meleg szívvel fogadtak, és a napok pörögni kezdtek. A bánatot felváltotta az alkotás vágya, a szürke hétköznapokat Halász Emese mentorom tanító, biztató, néha kemény, máskor dicsérő szavai színezték át.
Úgy teltek a hetek, hogy észre sem vettem: a csendes, mozdulatlan órákba mennyi könnyem és bánatom felejtődött bele. Csak írtam, közben tanítottam a diákjaimat, és haladtam fáradhatatlanul előre a napjaid lépcsőfokain.
Csak az óriási lépteim és a sajgó lábaim mutatták, hogy az utam most felfelé vezet. Nem voltak gáncsoló gyökerek vagy tátongó szakadékok – csak egy hatalommal bíró, intenzív tempó, amely nem engedett megállni. Mert minden egyes lépcsőfok egy új lehetőséget hordozott.
Adtál, kínáltál, újabb lehetőségeket hordoztál, amikor még az MK Tankönyvkiadó kapujába is eljuttattál, és rám bíztad, hogy belépek-e rajta. Én pedig beléptem. Olyan kihívások és tisztelet fogadott ott, amelytől a lelkem egyre feljebb emelkedett.
Kihívást adtál, hogy legyen célom és hitem az újesztendőben, amely tovább vezetett a ködfátyolos erdőben. Szinte már úgy hajtottam magam, mint egy kis robot, akinek a szíve rég elromlott, de lelkében - bár minden zörög, kattog, morog - mégis ott a fény és a remény.
És mindennek mi lett végül az eredménye?
Több álmom is valóra vált.
Megírtam a szívemből fakadó regényem, amely sok embernek lesz kikapcsolódás, útmutató, felkavaró és megnyugtató egyszerre. Mert beletettem a szívem összes darabját.
Megírtam egy tankönyvet, amely sok ezer diáknak segít majd megszeretni és élvezni az olasz nyelvet. Mert beletettem a legjobb tudásomat és tapasztalatomat, s nem utolsó sorban szívemet.
Tizenhárom megjelent antológiában jelent meg versem és novellám – olyan mélységekkel, amelyekről nem is tudtam, hogy bennem élnek.
Első helyezéssel, második helyezéssel, különdíjakkal tüntettek ki.
Több tucat oklevelet kaptam.
365 nap alatt…
megtanítottál hinni.
Hinni önmagamban.
Köszönöm, kétezerhuszonöt.