Amit a szíved diktál

Az utolsó, ami tinédzserkori lázadásából megmaradt, az a tüskére vágott, sötétbarna haja volt, melyben nagyon is hasonlított anyjához, ki ugyancsak valósággal gyűlölte a hosszú haját még anno a 70-es évek derekán; egyrészt a hosszantartó verejtékezés miatt, másrészt mivel modern stílusok követték egymást főként a nyolcvanas években, nem lehetett kérdés, hogy a frizurának is modernnek és sikkesnek kellett tűnnie.

Annyira izgult, hogy reggelizni jóformán teljesen elfelejtett. Csupán csak egy téliszalámis zsömleféleséget volt képes elcsámcsogni, azt is a nyílt utcán, hiszen élete talán legfontosabb meghallgatására készült egy nagymúltú zenei kiadóvállalatnál, mely elviekben azt hirdette, hogy előszeretettel vesznek fel tehetséges fiatalokat, akik „megreformálják” a zenei ipart. Sajnos a „megreformálják” kifejezést azóta sem tisztázta senki, bárhogy is faggatóztak, amikor meghallgatásra jelentkeztek a sikerre, hírnévre vagy épp elismerésre szomjazók.

Akusztikus gitárja készen állt, hogy bevesse magát. Még jól emlékezett, amikor tizennyolcadik születésnapjára anyukája egy fekete gitártokkal állított haza, és amikor jól láthatóan felnőttes lánya kérdőre vonta, hogy miért áldozott ennyire költséges dologra, a fantasztikus anyuka csupán csak annyit felelt: mindent megérdemel a lánya, mert helyén van a szíve, és persze mert minden élethelyzetben igyekszik helyes döntést hozni.

A nagymúltú zenei stúdió épülete modern stílusirányzatot képviselt. Már ahogy az ember belépett a főépületbe, a szárnyas forgóajtón át a recepciós pulthoz, megérezhette, hogy itt bizony vérprofikkal lehet dolga, és egy-egy zenei demófelvétel elkészítéséhez is komolyan és mélyen a zsebükbe kell nyúlniuk.

Vett egy nagy és nagyon mély levegőt, miközben szíve annyira vadul dobolt és kalapált, mint amikor először lesz igazán és őszintén szerelmes az ember, majd megfogta a forgóajtót, és belépett a bűvös körbe, melyről csak annyit sejtett, hogy most aztán – meglehet – gyökeresen meg fog változni az élete.

A két marcona, gorillatestű biztonságis persze egyből felkapta busa nagy fejét, és valósággal nyálcsorgató, kéjes élvezkedéssel kezdték stírölni, amint könnyed gazellaszökkenéssel odalépett hozzájuk a pulthoz:

– Szép jó reggelt az uraknak! Meghallgatásra jöttem! – közölte magabiztos közvetlenséggel.

– Az fent van az ötödik emeleten! Lépcsőn és lifttel is mehet! – közölte az egyik őr, majd cinkos mosolyt váltott a kollégájával, mint akik szabályosan máris sántikálnak valamiben.

– Nagyon köszönöm! További kellemes napot! – hátára vette a gitártokját, és megindult a nagyméretű, acélszínű liftajtók irányába.

Szinte alig nyomott meg egyetlen piros, fényes gombot, a lift azonnal kinyílt, és felvitte az ötödik emeletre, ahol valósággal kiröpült belőle, és megindult a grafitszürke szőnyeggel lerakott, téglalap alakú folyosón, ahol rajta kívül már legalább heten várakoztak.

– Sziasztok! Szintén a castingra jöttetek? – kérdezte érdeklődve, közvetlenül, és máris lepakolta most mázsás súlyúnak érzett hangszerét az egyik műanyag fotel ölébe.

A hét ember között voltak fiúk-lányok vegyesen, és persze féltékeny irigységgel mindenki azt találgatta gyakankodva, hogy másoknak vajon milyen esélyük is lehet. A magabiztosnak és határozottnak látszó fiatalos lány azonban ügyet sem vetett rájuk. Gondolhatta, még úgy is, jó sokára következik csak a névsorban, addig is bőségesen lesz rá ideje és alkalma, hogy lelkiekben kicsit összekapja magát.

Helyet foglalt az egyik műanyag széken, és aprólékosan végiggondolta eddigi életét. Már kislányként eljárt zongoraórákra, ahol volt egy fantasztikus tanára, aki kotta nélküli zenére igyekezett nevelni tanítványait, mert azt vallotta, hogy a túlzásba vitt kottamagolás megöli a zene szeretetét és a felszabadult improvizációs kedvet. Később jött csak a gitár, melyet egyik gimis osztálytársa otthonában látott először. Az egy elektromos gitár volt, és valósággal azonnal beleszeretett a hangzásába, akárhányszor csak végigskálázta precíz figyelemmel az egyes zenei akkordokat. Igaz, a váltásoknál már nem volt annyira magabiztos, de mivel imádott zenélni, kijelenthető, hogy könnyedén átlendítette magát a szóban forgó akadályokon is.

Később aztán szerelmes lett egy kisstílű rockbanda fenegyerekszerű énekesébe, aki persze már az első adandó alkalmat kihasználva megcsalta, és összetörte a szívét. Még így is több évbe telt, mire újra randizgatni kezdett, és bele nem habarodott egy tanáremberbe, aki csóró volt, és persze annyira slamposan és turkálóból öltözködött, hogy az szinte már a masszív vicckategóriát súrolta, mégis hihetetlenül boldogok voltak egymás mellett, és úgy érezték, rátaláltak egymásban valami különlegesre és értékesre. A krach akkor ütött be, amikor a fiatal lány úgy érezhette, hogy a házasság és a családalapítás lehetőségével jelképes kalitkába akarja zárni az adott férfi. Bár esze valósággal kívánta volna azt, hogy gyűrűt húzzanak egészen vékony, hosszanti ujjaira, örökké vad és nyughatatlan szíve viszont már azt suttogta fülébe: „vigyázz! Kalitkába akarnak zárni! Ne legyél még véletlenül se rabmadár!” Így történt, hogy a huszonötödik születésnapján, bár a szíve szakadt meg, mégiscsak visszaadta a kis eljegyzési gyűrűt tartogató díszes kis dobozkát.

Vőlegényével azóta kapcsolatban maradtak, és eldöntötték, hogy ha nem muszáj, nem teszik tönkre őszinte és örök barátságukat, de valamivel azért mégiscsak lassítanak a tempón. Hálás volt a vőlegénynek, mert a férfi a tenyerén hordozta, és megérett és elfogadott olyasféle különös, különc dolgokat is, melyeket néhai apja kiváltképp ellenzett.

Később az egyetem elvégzése után, bölcsészdiplomával a zsebében úgy döntött, hogy kimegy Angliába, és szerencsét próbál, miként és hogyan képes végre egyedül is megállni a lábán. Ebben nagy segítségére volt néhány csoporttársa, akik szintúgy eldöntötték, hogy elsősorban külföldön próbálnak meg érvényesülni és szakmai karriert felépíteni, miután saját hazájuk már sohasem lesz a lehetőségek országa. Így történt, hogy előbb Newcastle-ben, majd Cork megyében, Írországban is szerencsét próbált.

Egy dohányfüstös, hangulatos kis ír kocsmában aztán hallotta a hangját egy Londonból jött zenei producer, aki meghallgatást ajánlott neki, és amikor meglepően jól sikerültek a demófelvételek a stúdióban, az összes addig összekuporgatott spórolt pénzével meglépett az országból, és bottal üthették a nyomát. Később a helyi civil rendőrnyomozó még csodálkozott is a lány naiv, gyerekes hiszékenységén, aki viszont váltig állította, hogy a zenei iparban egész biztosan ismerhetik az adott szélhámos pasa nevét. Ám mint oly sok csalót és szélhámost, az adott embert is legalább öt év múltán kapták el, és mit ad isten, megint nem volt egy árva fillérje sem, és egy idős nénit igyekezett éppen meggyőzéssel, lehengerlő dumájával kifosztani.

A kora délelőtt így is váratlan gyorsasággal telt el. Észre sem vette, és már ott volt, hogy mindjárt fél tizenegy, és a névsor szerint lassacskán ő következik. „Ne izgulj semmit!” – igyekezett biztatni önmagát a stressz és feszültség drukkja alatt –, „te csak mindig légy önmagad, és senkinek se engedd meg, hogy megváltoztassanak!” Még utoljára ellenőrizte hangszerét és fémhúrjait, a hangolást, és készen állt, hogy megmutassa, mit is tud.

– Török Aliz! – szólt egy filigrán, csinos titkárnő.
– Igen, én vagyok! – emelte fel az egyik kezét, mintha órán lenne.
– Te következel! Kérlek, kövess! – kérte a titkárnő, és máris bevezette egy nagyalakú, visszhangzó akusztikával rendelkező terembe, ahol két, harmincas éveiben járó, látszólag tökéletesen elfoglalt fiatal pasi üldögélt okostelefonjaikat böngészve, és még akkor sem nagyon figyeltek oda, amikor Aliz köszönt, bemutatkozott, majd kivette a gitárt a tokjából, vállára tette és behangolt.

– Szia, mi újság? – kérdezte az egyik szakállas férfi. – Mit hoztál nekünk?

– Arra gondoltam, ha nem baj, elénekelném a saját dalomat, ha szabad? – kérdezte, majd amikor szabad jelzést kapott, máris belecsapott a húrokba, és fantasztikus orgánummal, jól tagoltan énekelni kezdett romantikusan és érzelmesen, mintha csak baráti közegben, jó hangulatban zenélne.

Figyelmét így sem kerülhette el a másik fiatal férfi, aki továbbra is okostelefonjával szórakozott, és hívásokat intézett a háttérben, melyeket igyekezett ugyan teljesen kizárni elméjéből, mégis meglehetősen kellemetlenül befolyásolta már meglévő koncentrációját. A dal ötödik percében aztán már ő sem bírta tovább. Félbeszakította a megkezdett húrok pengetését, és udvariasan odaszólt a telefonáló pasinak:

– Bocsásson meg, kedves uram, de ezt talán mégsem illik…

A fiatal férfi láthatóan megdöbbent, hogy egy meghallgatásra jövő, önjelölt énekes csak úgy egészen kiszólhat neki, és felelősségre vonhatja. Azonnal gyanakodni kezdett, majd ránézett:

– Nos, hát… igen! Ebben teljesen igazad van! – kezdte. – De tudod, az a baj a showbusiness-szel, hogy egy pillanatra sem szabad leállni, különben az embert máris betonozni kezdik!

Volt valami tudatosan is lekezelő, lealacsonyító a cinikus hangjában, melyet egyszerűen meghunyászkodás lett volna szó nélkül hagyni, így máris valóságos kisebb parázs vita alakult ki arról, hogy hogyan kellene egy meghallgatáson normálisan viselkedni.

– Ne haragudjon, de nincs igaza! Az ember alig várja, hogy megmutassa, mire képes, mert ezen a világon mindenért bizonyítani kell, vagy adott esetben keményen megdolgozni, és akkor az ilyen fickók sikeresen le is építik az önbizalomhiányos emberek egész személyiségét!

A másik férfi egyetértően bólogatott, majd szabadkozva bocsánatot kezdett kérni.

– Kedves… ne haragudj… hogy is hívnak téged?
– Aliz vagyok!
– Nos, kedves Aliz! A helyzet az, hogy ma még vagy harminc jelentkezőt kellene meghallgatnunk, úgyhogy ha más kérdésed nincs, akkor köszönjük szépen, hogy eljöttél, és további sikereket a zenei pályádhoz!

– Nem lepődtem meg a kőkori viszonyokon, mert szerintem ti már réges régen döntöttetek! – mondta, majd eltette a gitárját, és kilépett az ajtón.

A fogadóteremben még így is majdnem harminc tehetséges fiatal várakozott. Többen odaléptek hozzá, és érdeklődtek, milyen volt a meghallgatás.

– Őszintén? Ez rohadtul aljas szemétség volt! – nyugtázta.

Amikor végre kilépett az épületből, és friss levegőt szippanthatott, mintha mázsás súlytól szabadult volna meg.

Hazafelé indult volna, amikor telefonja megcsörrent.

– Üdvözlöm, Aliz! Az a férfi vagyok, aki a meghallgatás alatt telefonált. Volna egy üzleti ajánlatom.

Szíve újra reménnyel telt meg.

Így történt, hogy Aliz – bár hitt is benne, meg nem is – elindulhatott a zenei pálya kezdeti, rögös útján.