EGY NAP ALATT LOPTAD EL A SZÍVEMET

A szupermodellből lett dél-amerikai, egzotikus vonásokkal rendelkező színésznő felnézett a kristálytiszta égboltra, ahol csupán egy-két elárvult vattacukorpamacsra emlékeztető kisebb, gomolygó felhőfoszlány vonulását láthatta. Kilépett minden extrával felszerelt, légkondicionált lakókocsijából, és – mivel a sminkes szobából jött – máris tökéletes Kleopátra-típusú bronzbarnás arcbőrrel és frizurával készen állt, hogy elbűvölje nem csupán az örökké arrogáns, mérgelődő rendezőt, hanem a kedves tévénéző rajongóit, mondhatni szerte a világon.

– Gyerünk, emberek! Mozogjunk, ha nem akarunk egész éjszaka is dolgozni! – adott egyértelmű utasítást az örökösen elégedetlenkedő rendező, aki úgy festett ilyen idegállapotban, mint aki könnyedén megfojtott volna bárkit egy kanálka vízben, ha úgy hozza a kedve. – Gyerünk, Marjorie, mire vársz?! Kamera be! Felvétel!

A gyönyörű színésznő vérprofin és mesterien átgaloppozott tipegve a felállított kameraállványok és áldíszletek között, és abban a pillanatban, hogy magabiztos, temperamentumos latin nőként kinyitotta az ajtót, melyet – szerepe szerint – jócskán illett becsapnia, tökéletesen hozta a ráosztott díva szerepkört, miközben a latin macsó férfi színész, akinek csábítási feladata volt, szintén ütősen alakított. Elvégre ki ne rajongott volna azért, ha egy napbarnított, sportos test megvillantja hasizmát, és lefegyverzően csibészes, gyerekes mosolyát. A legtöbb női tévénéző egészen biztosan majd elolvadt, amikor Eduardo végiglejtett, és belevigyorgott egy-egy felvétel végeztével az ötvenkilós kamerába, melyet az operatőrnek mindig ildomos volt a színészek mozgásához igazítani, persze csak, ha nem akarta, hogy azonnal kivívja a gyilkosan maximalista rendező haragját.

Éppen az egyik medencés jelenetet vették fel, ahol álomgyönyörű hölgyek flangáltak a legújabb bikinikben és csábosan sokat mutató fürdőruhájukban, amikor a színésznőnek szinte rögtön megakadt a tekintete az egyik külföldi kellékes, pufók emberen. Messzi, távoli országból jött, és a spanyol nyelven kissé hadilábon állt, de kézzel-lábbal, és némi akcentusszerinti, hevenyészett angol nyelvtudással úgy tűnt, remekül feltalálja és meg is érteti magát.

– Na, mi lesz már, Roberto? Nem érünk rá egész nap! – ordított rá egy nagyot a rendező, mire a kissé ügyetlen és kellőképpen kétbalkezes kellékes férfi a felszolgált, kiadósan ragadós narancslé mennyiséget egyenesen a bikiniben feszítő hölgyek bronzbarnára sült, felhevült testére löttyintette.

– Roberto! Most nézd meg, mit műveltél?! – keltek ki önmagukból a gyönyörűbbnél is szebb hölgyek. – Így hogy a fenébe forgassunk, magyarázd már el nekünk?! – tették csípőre a kezüket, és ellenségesen, szúrós barna szemeikkel farkasszemet néztek támadásra készülve az ügyetlen férfival szemben, aki szemlátomást most úgy nézett ki, hogy sorozatban nyelnie, tűrnie kellett a záporozó kritikákat, mint egy halálra rémült kisfiú, aki nagy valószínűséggel a következő pillanatban sírógörcsben törhet ki.

Bár Marjorie is kapott bőségesen a ragadós, tapadós narancsléből, most azonban úrinőként viselkedett, aki nem pánikol be, hiszen az luxus lenne, hanem minden szempontból igyekszik a helyzet magaslatán állni.

– Hölgyeim! Nézzétek el szegény Robertónak ezt a sajnálatos, véletlen kis balesetet! Biztos vagyok benne, hogy csak egyszerű véletlen incidensről van szó! – kezdett dallamosan, gyorsan beszélni spanyolul, mégis nőies kifinomultsága szinte valósággal azonnal vibrált a nyárias caracasi levegőben. Mikor végzett a kisebb szónoklattal, amit a többi, főként női kollégájához intézett, megvárta, hogy szavai vajon elérik-e a kívánt hatást.

– Már megbocsáss, drága Marjorie, de én ezt nem vagyok hajlandó eltűrni! – fakadt ki egy spanyol latin szépség, akinek hibátlan, tökéletes testén valósággal aranyló gyöngyökként csillogott a száradásnak indult üdítőlé.

– Igen, Fernandának mindenben igaza van! – mintha haragos, harcias kis csibék lettek volna, a legtöbb színésznő máris kolléganőjük védelmére kelt.

Marjorie azonban rögtön észrevette, hogy Robertónak legörbül a szája. A síráshoz közelítő, jelentős pillanat volt ez, és meglehet csupán csak azért, hogy kicsit jobb kedvre derítse, vagy épp megvigasztalja, könnyed szökkenéssel odalépegetett tűsarkú cipőiben felpaprikázott kolléganője mellé, és enyhén megbökte, mire a gyönyörű és egzotikus színésznő egyenesen a medence kellemesen meleg vizébe csobbant.

– Van még valaki, akinek nem tetszik bármi is?! – kérdezte ellenségesen a többi nőtől, akik most már fülüket-farkukat behúzták, mert egyik sem akarta csuromvizesen megcsinálni a még mindig forgó felvételt. – Akkor azt hiszem, dolgozhatunk tovább!

Marjorie könnyed, nőies eleganciával lehuppant a hófehér műanyag ágyra, kezébe vette saját narancslevét, és hibátlan tökéletességgel visszatért eredeti szerepköréhez, melyből nagyon úgy tűnt, hogy a legtöbb színésznő jócskán elfeledkezett.

– Drága Roberto! Kaphatnék még egy kis narancslevet, por favor, rápido? – kérdezte csilingelő, kedves hangon, mire a kissé ügyetlen kellékes férfi már hozta is a közepes méretű üveges kancsót, és udvarias pincérek módján kiszolgálta a színésznőt, aki jóleső, szerelmes érzésekkel valósággal belepirult a flörtölős pillanatba, melyet természetesen a kamera is rögzített, és amikor később, a nap végén végeztek a felvételekkel, a rendező valósággal el volt ragadtatva, hogy kedvenc színésznője mennyire ura volt a helyzetnek. Nem hiába volt édesanyja operaénekesnő, az apja pedig vegyészmérnök.

Később svédasztalos ebédszünet következett, ahol minden stábtag megjelent, és néhány színésznő. Marjorie úgy döntött, hogy ezt a szusszanásnyi, alig félórás időt fogja kiadósan kihasználni, hogy megismerkedjen egy kicsit közelebbről a furcsa, szerencsétlennek tartott Robertóval.

Kijött lakókocsijából, és elegáns, könnyű nyári ruhát vett fel, egy bőrszandállal, mely még mindig babonázóan csinossá varázsolta egyébként is hibátlan megjelenését. Megfogott egy porcelántányért, és beállt a többiekhez a sorba, miközben örökösen kíváncsi és érdeklődő tekintete mindenütt Robertót kereste. Amikor aztán az asztal végéhez ért, odament az egyik stábtaghoz, és kedvesen megkérdezte, hogy Robertót hol találhatná meg.

– Kezét csókolom, drága művésznő! Roberto mindig egymagában szokott enni! Tetszik tudni, nagyon furcsa ember az! Folyton írogat valamit a jegyzetfüzeteibe! Sosem lehet tudni, hogy éppen mi járhat a fejében! – válaszolta meg a feltett kérdést. – A bungalóknál lesz, azt hiszem!

Marjorie tányérral a kezében rögtön a bungalók felé vette az irányt, melyeket azoknak az embereknek hozattak ide, akik nem kedvelték a luxuslakókocsijukat. Nem mintha a bungalókban akárcsak elfogadhatóbbak lennének a párás, fülledtség jelei.

Marjorie határozott, nagy lépésekkel, valósággal szaladva tette meg az utat a bungalókig. Maga sem tudta, hogy miért, de szíve vadul kezdett verni és kalapálni, és valahányszor az ügyetlen Roberto akárcsak feltűnt a színen, mintha új és ismeretlen érzések kezdtek volna lelkébe költözni.

– Roberto, amore! Merre vagy?! – kiáltotta hangosan a levegőbe.

Az egyik ember máris az egyik nagyalakú pálmafára mutatott. Most annak a tövében üldögélt Roberto. Úgy tűnt, mint aki megpróbál lazítani, vagy kivonni életéből a gyilkos stresszfaktorokat, mely egy-egy megterhelő munkával együtt szokott járni. Úgy tűnt, nagyon szomorú és el van keseredve, ami a forgatás alatt, kétbalkezessége folytán megtörtént, és most valósággal mardossa a bűntudat.

– Buenas tardes, Roberto! ¿Me permite? ¿Cómo está? – érdeklődött hogyléte felől.

Mivel Roberto nem beszélte jól a spanyol nyelvet, csupán csak tördel szavakat volt képes gagyarászni akcentusával angolul. Párat bólintott, hátha a kedves, közvetlen színésznő megérti.

– Lamento mucho lo sucedido. ¡Espero que estés bien! – őszintén sajnálta, ami a forgatáson történt, és érdeklődött, hogy nem esett-e baja.

– No, no, no… – felelte a férfi bizonytalanul, aki most egyszerre félve és ugyanakkor gyanakvón mérte végig a roppant csinos színésznőt, mert nem értette, hogy mit akarhat tőle.

– ¿Puedo tener mi humilde cena contigo? – Marjorie megkérdezte, hogy elfogyaszthatná-e a vacsoráját Roberto társaságában, és mikor válaszként csupán egy bólintás érkezett, úgy döntött, hogy ő is a pálmafa árnyékába telepszik a gyepre Roberto mellé, és falatozgatni kezdett.

Mivel valósággal imádta a tenger gyümölcseit, és a sült garnélahúsból készített rákpogácsa-falatkákat, megpróbálta megkínálni Robertót, aki felajánlotta neki saját házi burgonyás lepényét, melyet még a nagymamájától tanult meg Európában.

– Muchas gracias! Muy sabroso y delicioso también! – nagyon finomnak találta a lepényt, és amint gyöngéd ujjbegye hozzáért Roberto vaskos, érdes tenyeréhez, láthatatlan szikrák kezdtek pattogni közöttük.

Utoljára Eduardóval volt kapcsolata. Nagyon szeretett volna családot, de a sótlan és arrogáns szappanoperasztár azt mondta, hogy neki a nemzetközi karrierjére kell koncentrálnia, és egyáltalán nincs ideje gyerekekkel foglalkozni, amikor azok csak púpok, meg koloncok az ember hátán. Marjorie ekkor döbbent rá arra, hogy a legtöbb latin macsót egyedül csak önmaga felpüffesztett egoja érdekli. Összetört a szíve, és kellett hozzá jó pár év, mire úgy-ahogy egyenesbe sikeredett jönnie megint, és a kamerák kereszttüzében szerepelhetett újra.

– Entiendo que debe ser muy difícil para ti prosperar y vivir en un país extranjero, y solo quiero decirte que eres muy bienvenido… Sería amiga tuya. Claro, si eso te parece bien… – azt mondta, hogy megérti, hogy idegen országból jött, és idegen országban kell élnie és boldogulnia, de nagyon szívesen lenne a barátja.

Mivel az ebédszünet lassacskán végéhez közeledett, és Marjorie-nak vissza kellett térnie a munkájához, ezért mindketten elfogódottan felálltak, és mivel Robertónak fogalma sem lehetett, hogy ilyen esetekben mi lehet a teendő, óvatosan kinyújtotta egyik kezét, mintha készülne kezet fogni.

Marjorie kicsit meglepődött, majd ő is kinyújtotta kezét, és nagyon finoman megszorította Roberto mancsát, majd arcra puszival, és egy gyönyörű és kifejező mosollyal búcsúzott – legalábbis – átmenetileg tőle.

Amikor visszatért a forgatásra, ahol – úgy tűnt – egyedül csak őrá várt az egész stáb, és a többi színésznő is, mintha teljesen átalakult volna belső, külvilág számára szándékosan rejtegetett énje: visszavonhatatlanul szerelmes lett egy idegenbe, akiről jóformán nem is tudott semmit, és talán épp ezért volt ez ennyire izgalmas.

– Na végre valahára, hogy te is itt vagy, drágám! Akkor fiúk, lányok! Remélem, forgathatunk, ugye?! – kérdezte a jócskán idegbeteg rendező.

Mire mindenki megtalálta a helyét, és elkezdődhetett a forgatás, Marjorie szíve valósággal lázban égett, és bár profizmusára semmi panasz sem lehetett, azért a legközelebbi stábtagok között máris felmerült a gyanú, hogy a művésznővel nem stimmelhet valami.

A forgatási nap végére jóformán mindenki jócskán elfáradt. Nagy szerepe volt benne, hogy egy jelenetet, és a legtöbb snittet is volt, hogy harmincszor meg kellett ismételni. Marjorie – látszólag – a lehető legnagyobb toleranciával és partnerséggel állt hozzá a dolgokhoz. Ha kellett, harmincszor beleugrott a kellemesen meleg medencevízbe, amikor egy kislányt kellett kimenteni a vízből, máskor pedig egy egész gyümölcsöstálból kedvére csemegézhette a nagy, lédús szőlőszemeket. A rendező nem győzte dicsérni, és a kevésbé tapasztalt kollégái elé, mint követendő szakmai példát állította megnyerő, sziporkázó személyiségét.

Marjorie kicsit elfáradtan ment vissza a légkondicionált, minden extra kényelemmel felszerelt lakókocsijába, aminek az ajtaja előtt egy hibás helyesírású levélke fogadta, és egy kisebb cserepes növény, melyen érződött, hogy szívvel gondozták, és adták. Szíve azonnal hevesen dobogni kezdett.

„Vajon ki lehetett a titkos hódoló?” – faggatta magát, amint igyekezett egymás után többször is elolvasni a levelet. Mire a levél végére ért, szerette volna karjaiba zárni a félszeg, ügyetlen Robertót, aki – úgy tűnt – most nagyon kitett magáért.

Ám mivel jócskán kimerítette az egész napos forgatás, Marjorie inkább úgy döntött, hogy lepihen egy kicsit kihúzható, komfortos kanapéján. Észre se vette, csupán csak másnap reggel, amikor Roberto félszegen jó párszor kopogtatott lakókocsija ajtaján kedvenc tejeskávéja kíséretében, hogy bizony kissé elkésett, és most valami találó mentséget szükséges találnia, hogy a maximalista rendező ne vegye azonnal a fejét.

– Gracias, Roberto! – hálálkodott, és érezte, amint a tejeskávés kartonpoharat megfogta, hogy bájosan elpirul. Már milyen régóta nem érezhette ezt, legalábbis őszintén és igazán, és most valósággal bizsergett egész lelkében.

Roberto igyekezett megkérdezni, hogy segíthet-e bármiben, és Marjorie, mire kézzel-lábbal, minden színészi képességet latba vetve elmutogatta neki, hogy milyen ruhákra lesz szüksége, hogy kamera elé álljon, Roberto bravúros ügyességgel, kisebbfajta stílusérzékkel össze is szedte azt, amire szüksége lehet.

Marjorie igyekezett tetszetős, gyémántszínű tűsarkú cipőjében olyan gyorsított ütemben tipegni, amennyire csak bírt, és amikor már úgy érezhette, hogy végleg elfárad, Roberto semmivel sem törődve karjaiba kapta, mintha egy törékeny porcelánbaba lenne, és rohanni kezdett vele a forgatási helyszínre, mint akinek minden perc drága. Amikor ismét a rendező színe előtt álltak, a rendező látványosan karórájára mutatott, miszerint az idő igenis pénz, ha tetszik, ha nem, így Marjorie futó puszival honorálta a megszeppent Roberto „életmentő” erőfeszítéseit, amíg az háttérbe vonult.

Miközben tartott a felvétel, Marjorie mintha egész végig Robertót bámulta volna annyira szerelmesen, annyira vágyakozva, amihez csak a legszerelmesebb emberek érthetnek a földön. A stáb és a legtöbb színészkollega persze azonnal megérezte ezt, és a szünetekben kedvesen, csipkelődve máris ugratni kezdték Marjorie-t, hogy ennyire szerelmesnek sem látták még soha ebben az életben.

Amikor egy-egy jelenettel megint csak elkészültek, Marjorie senkivel és semmivel se törődve azonnal Robertóhoz szaladt, és máris spanyolos gyorsasággal, és heves gesztikulálással csacsogni kezdett arról, hogy miként és hogyan alakult a napja, majd amikor rájött, hogy Roberto alig érti, mit is akarhatott neki mondani, azonnal beszerzett magának egy digitális fordítókészüléket, mely úgy működött, hogy az embernek csupán csak bele kellett beszélnie egy mikrofonba, mely a készülék része volt, és a kihangosítva egy gépi hang máris automatikusan, alig pár másodpercen belül darálni is kezdte, hogy hozzávetőlegesen vajon mit is mondhatott az illető.

– Annyira örülök neki, Roberto, hogy veled találkozhattam! – beszélt bele a kis fordítókészülékbe, mely szinte azonnal le is fordította, amit kimondott.

Roberto végre ismerős, hazai nyelvet hallott, mert egész tekintetét vidámság és önfeledt ujjongás töltötte el, hogy végre igaz, gépiesített formában, de azért mégiscsak hallhatja saját anyanyelvét.

Marjorie szájához tartotta a fordítókészüléket, és Roberto végre beszélni kezdett. Elmesélte, hogy megélhetés és anyagi gondok miatt kellett Európát elhagynia, és hogy mennyire hiányoznak neki azok a szerettei és megmaradt családtagjai, akiket hátra kellett hagynia, hogy mindenképp boldogulni tudjon. Marjorie figyelmesen és kíváncsian hallgatta a történetét, és egyre jobban beleszeretett ebbe a különös férfiúba. Mire kicsit furcsán kibeszélgették magukat, Marjorie azt érezhette, hogy nem csupán egy őszinte, igaz baráttal lehetett gazdagabb, de megtalálta élete második felét, akire egész eddig várakozott.