SOHA NE FELEJTS EL!

Egy április végi idő volt a kilencvenes évek derekán, amikor – szerencsére – nincs túl meleg, és nem is szükséges, hogy az ember szkafanderszerű télikabátba burkolózzék.
A meghitt kisvárosi környezet kicsit még fel is erősítette a keserédes búcsút, melyet egy kamaszkorban lévő fiú és lány egymás iránt érzett, akárcsak a kölcsönös örök barátság és szerelem megfellebbezhetetlen érzését.
A kilencvenes évek végén az internetről még nem sokat lehetett tudni, és a számítástechnika is kezdetleges gyermekcipőkben járt Európa egyes részein. Ellenben rengeteg kézzel és írógéppel készített levél és irat született a digitalizációt megelőző évtizedben.

– Nagyon hiányozni fogsz nekem, Ádi! – A gyönyörű kamasz lány azonnal szorosan magához ölelte a jócskán megszeppent, pufók kamasz srácot, aki valósággal bele volt zúgva a provokatív, minden ellen lázadó, vagány kamasz lányba, aki nyáron is kedvenc túrabakancsát viselte, és olyan rocker-zenésznek látszott, mintha együttesben zenélne, és most lilaszínű volt a haja, fogadásból, hogy bevegyék a csajok bandájába.
– Nekem is… Találd meg az álmaidat! – igyekezett bíztatni, de mintha megérezte volna a kamasz lány lelke mélyén, hogy a viszontlátással – legalábbis egyelőre – várniuk kell, vagy ami még rosszabb, szükséges elhalasztaniuk.
– Kérlek, ígérd meg, hogy megpróbálsz írni, és ha úgy alakulnak a dolgaid, akkor mindenképp megkeresel, mert nagyon fontos vagy, és a barátságod igazi kincs!

Még egy utolsó, ezúttal sajnos végleges, szoros ölelés, mielőtt megérkezett volna a távolsági Volán-busz, melyre nagy bőröndjeivel és kitömött, vaskos hátizsákjával felszállt. Ádám segített felpakolni a buszra a nehéznek tűnő csomagokat, aztán leszállt, és megkereste azt a helyet, ahová szerelme helyet foglalt, hogy még integethessen neki. Amikor a busz váratlanul erős gázt adott, és becsukta ajtaját, a kamasz lány öt tenyerét a nagyméretű ablaküvegre tette, miközben mogyoróbarna szemében könnycseppek csillogtak, s amikor elhagyták a kis buszállomást, inkább szándékosan elfordította fejét, mert ez a búcsúzkodás – érzelmileg – mintha totálisan padlóra küldte volna, és elszállt volna minden maradék lélekjelenléte.

„Vajon milyen élet fog ezentúl várni rá egy tökéletesen vadidegen városban, vadidegen emberek és tárgyak között, akiket még csak nem is ismer?! Vajon Ádám betartja-e az ígéretét, és leveleznek majd egymással sokat? Vajon néhány éven belül meg fogja őt keresni, mert az örök barátság szent és sérthetetlen, akárcsak a vérségi vagy a testvéri kötelék?!” – hirtelen annyi kacifántos, kúsza gondolat és kérdés kezdett el nyüzsögni fejében, mintha agya fogaskerekei megállás nélkül őrölnének és darálnák a jövő bizonytalan eseményeit.

Időközben Ádám fejében is hasonló gondolatok kavarogtak, amint szomorkás, bús kedvvel hazafelé battyogott.

„Vajon mit fog róla gondolni ez az álomszép lány öt-tíz év múltán?! Biztos szül egy-két gyereket valami totál nagymenő és nagyon sikeres, dúsgazdag vállalkozónak, üzletembernek, akinek még a bőre alatt is pénz van, és egy üvegpalotában fog élni?” – Őszintén szólva azt sem igen tudhatta, hogy mit is gondoljon erről az egészről.

Amint hazaért, tüstént beviharzott, senkivel és semmivel foglalkozva, gyerekszobájába, és máris lázas iramban körmölni kezdett jól teletömött, hosszú és egybefüggő kézírássorokat egy A/4-es papírlapra. A levél végül több mint tizenöt oldalasra sikeredett, amihez még levélbélyeget kellett később vennie saját zsebpénzéből. De a legnagyobb bökkenő az volt, hogy a kamaszlány nem adta meg lakcímét, így Ádám nem tudta, hogy valójában hová is küldje az elkészült levelét. Ez így ment három-négy hónapig, amikor is a postaládájában egy levelet hozott fel neki anyukája.

– Kincsem! Linda írt neked! Olyan izgatott vagyok! – újongott, akár egy fiatalos lány az anyuka.
– De anyu! Ez az én személyes magánügyem! – védekezett kapásból Ádám, aki jócskán benne járt a kamaszévek okozta testi-lelki változások radikális zűrzavarában, és a legkevésbé sem akarta, hogy kíváncsiskodni kész anyukája később akár a legapróbb titkait is azonnal kifecsegje megszégyenítésben világelső, arrogáns apjának.
– Jól van, édesem! Én csak jót akartam! – sértődött meg egy kicsit az asszony, majd némán átadta a levelet, és kivonult tüntetően a kiskonyhába, hogy felrakja az aznapi szokványos és egyhangú ebédféleséget.
– Anyu… én nem úgy… gondoltam… – próbált tőle őszintén bocsánatot kérni Ádám, de úgy érezte, erről most megint lekésett.

Majd ha részletesen elolvassa többször is Linda levelét, akkor utána mindent elmesél az anyjának. Legalábbis ami rá tartozik.

Saját levélkésével bontotta ki a szép, színes Micimackós levélborítékot, ami – meglehet, kissé gyerekes lehetett –, de őszinte szívből érkezett. S miközben kinyitotta, hogy elolvassa, magában mosolyogva állapította meg, hogy Linda kézírása is hasonlóságot és egyezéseket mutat az ővével, hiszen ugyanolyan barokkosan dagályos sorokkal fogalmazott, és tömören teleírt sorok nyüzsögtek a papírlapon, akárcsak nála.

A kamaszlány leírta, hogy a nagymamája kertesházában laknak a fővároshoz közel, és apja és anyukája elváltak egymástól, mert kanos apja fiatal barátnővel csalta meg az anyját. Emellett elmesélte, hogy van egy-két új csajos barátnője, és hogy néhány srác már érdeklődik iránta, de ő fogadalmat tett, és ezt halálosan komolyan gondolja. Emellett megírta a lakcímét, és már alig várja, hogy Ádám is üzenjen vagy írjon neki jó részletesen.

Ádám ujjongó örömmel futott be a kiskonyhába, hogy valósággal csak úgy remegtek lépteitől a panelfalak.

– Linda fantasztikus dolgokat írt… – kezdte ecsetelni.
– Hát azt nem kétlem! Nagyon jól megértettétek egymást, és a legjobb barátok vagytok!
– Nagyon sokat jelent nekem a barátsága, mert nagyon kevés barátom volt mindig is! – vallotta be kis idő múlva.
– Tudom, drágám, és nagyon örülök neki, hogy léteznek ilyen barátok az életedben! – biztatta anyukája.
– Írtam Lindának egy hosszú levelet, és szeretném neki feladni, meg minden!
– De ugye nem regényt írtál?! – nézett rá kicsit furcsán, tétován az asszony.
– Tizenöt oldal lett! Szerinted sok?! – nézett rá kérdőn, választ várva.
– Hát… kincsem… ne ess túlzásba, de gondolom, már készen is vagy.
– Igen! Már borítékba tettem! Már csak egy bélyeg kell rá, és rá kell írni Linda lakcímét!
– Akkor semmi gond! Írd rá, és én holnap feladom!
– Köszi, anyu! Annyira szuper!

Megölelte anyját, majd gyorsan visszaszaladt a gyerekszobába, hogy a hófehér borítékra ráírja a kamasz lány lakcímét.

Másnap, ahogy anyukája megígérte, fel lett adva a Lindának szánt hosszú levél. Ádám csak várt és várt. Aztán egy hónap után kezdett kissé gyanúsnak tűnni a dolog…

„Egész biztosan történt Lindával valami, mert a szavát mindig be szokta tartani!” Akkor miért nem írt vissza?! Lehet, hogy halálos beteg lett?! Muszáj volna megtudnia, hogy mi történt vele! – töprengett magában.

Végül úgy döntött, saját kezébe veszi a történéseket, és a levélben megírt lakáscímre ment. Egyik unokabátyját kérte meg, hogy vigye el kocsival, anyja beleegyezése nélkül.

Amikor a szóban forgó lakáscímre ért, nem hitt a szemének. A gyönyörű, virágoskertes családi ház helyett lepusztult, döledezőfélben lévő, szegényes, sártéglából épített viskót talált, mely úgy festett, mintha azonnal össze akarna dőlni.

Két ordas, nagytestű, harapni vágyó fenevad tüstént a kerítésnek rontott. Úgy tűnt, meg akarják harapni gyanútlan áldozatukat. Végül egy csoszogó, nagymamakorú öregasszony sántikált ki rongyokban foszló otthonkájában a nyikorgó bejárati ajtóból.

– Kit keresgél, fiatalúr?! – kérdezte, tüzetesen végigmérve a félős Ádámot.
– Csókolom… nem tetszik tudni véletlenül, hogy lakott-e itt egy lilahajú kamaszlány…?
– Itt csak én lakok, fiatalúr, már több mint negyven éve özvegyen! – jelentette ki, jócskán kihangsúlyozva saját özvegyi állapotát, mintha kicsit büszke is lenne rá.
– Ó… értem! Bocsánatot kérek, hogy zavartam a nénit! Viszontlátásra!

Ádám máris hátraarcot csinált, és visszament a buszmegállóba, hogy hazajusson.

„De hát hová a fenébe tűnhetett Linda, amikor állítólag ideköltözött?! Egyáltalán miért hazudott? Talán nyomós oka volt rá?” – zakatoltak fejében a kérdések, míg a busszal hazafelé zötykölődött.

Teltek-múltak a hónapok, melyekből később már évek lettek, aztán Ádám példás szorgalommal leérettségizett, és szerencsésen felvették a bölcsészetre.

Már végzős egyetemista volt, amikor újabb szerelem kísértette meg; beleszeretett csoporttársnőjébe, aki egyszerre volt gyönyörű, kedves és roppant intelligens, ugyanakkor még megőrizte a kislányos bájolgatását is.

Ádám még jól emlékezett a fogadalmára, melyet Lindának tett. Többek között ezért nem akarta elkapkodni, hogy elhamarkodottan, óvszerhasználattal lefeküdjenek barátnőjével, amikor úgy tűnt, komolyra fordult párkapcsolatuk.

Amikor ágyban voltak, rengeteget beszélgettek, majd végül Ádám töviről hegyire elmesélte kamaszéveit és legjobb lánybarátja történetét.

– Tudod, nekem is van egy-két vagány, csajos barátnőm, akiket Lindának hívnak! – jegyezte meg.
– Össze tudnál hozni velük egy személyes találkozót? Kérlek, életbevágóan fontos lenne!
– Persze, semmi akadálya! De megkérdezhetem, hogy miért ennyire sürgős?!
– Tudod, annak idején tettünk közösen egy bugyuta, gyerekes fogadalmat, és nem akarom megszegni. Nem tudtam Lindával találkozni, és ez érzelmileg… rendkívül felkavar… – az immáron fiatal felnőtt férfin jócskán meg is látszott, hogy folyamatosan viaskodik a lelkében dúló érzelmi viharokkal.
– Akkor ez azt jelenti, hogy most szex ki van zárva?!
– Nem szeretnék semmi hülyeséget csinálni! Megértesz?!
– Persze! Abszolút! Szerintem szenzációs pasi vagy, hogy ennyire ragaszkodsz az elveidhez!

Azzal mindketten elaludtak.

Másnap aztán Ádám barátnője okostelefonja segítségével összetrombitálta főként azon csajos barátnőit, akiket Lindának hívtak. Volt belőlük három is, és személyes találkozóra hívta őket egy kellemesen hangulatos kávézó-étterem teraszára a belvárosban.

Ádám annyira izgatott és feszülten lázas, türelmetlen lett a hír hallatán, hogy egész éjjel alig bírt nyugton maradni, vagy aludni akár csak pár órácskát is. Egymást kergették a gondolatok fejében.

Barátnője karjába karolva kísérte el a kávézó-étterembe, ahol a három gyönyörű Linda nevezetű barátnő szépen sorban felsorakozott.

Ádám kissé félszegen, kisfiúsan, elfogódottan lépett be barátnője oldalán a hangulatos étterembe, ám ami ezután jött, igazi meglepetésnek tetszett. A három Linda nevezetű gyönyörű, szupermodell-típusú nő egymás után mutatkozott be, de volt egy hölgyemény, aki tíz percet késett, és mikor váratlanul betoppant a baráti társasághoz, Ádám rögtön felismerte egykori kamasz szerelmét.

– Linda, tényleg te vagy az…?! – alig hitt a szemének!

A lázadó, vadóc, lilahajú kamaszlány, akit anno megismert, mintha teljesen eltűnt volna, hogy egy napszemüveges, elegánsan csinos, gyönyörű nő léphessen a helyébe, aki – kivételesen – nem viselt lábán túrabakancsot, hanem nyári szandált, és ha az ember a bokájára nézett, egy tetszetős, művészi jellegű borostyánlevél-tetoválást is felfedezhetett.

– Ádi! Hogy megnőttél! Ezt el se akarom hinni! – valósággal ujjongva azonnal rég nem látott szerelme nyakába ugrott, és csimpaszkodva összevissza csókolgatta. – Ne haragudj, hogy nem tudtam írni… a nagymamám beteg lett és meghalt, és nekem el kellett költöznöm… Már nagyon hiányoztál…

Ádám kissé kínosnak érezte az ünnepi pillanatot, annál is inkább, mert mostani barátnője kissé értetlenkedve állt az adott jelenet előtt.

– Ö… hadd mutassam be az egyik barátnőmet… Ő itt Annamari! Annamari, ő az én Lindám… – mutatta be egymásnak a két nőt feleslegesen, hiszen barátnők voltak.
– Igen! Tudom, hogy kicsoda, Ádám, hiszen a barátnőm! Szóval te akarod lenyúlni az én pasimat, ugye?!
– Hékás! Nem tudom, miről beszélsz! Csak nagyon régi barátok vagyunk, és megígértük egymásnak, hogy mindig tájékoztatjuk egymást, mi történik az életünkben. Ha ez neked kellemetlen vagy nem oké, akkor elnézésedet kérem!

Ádám barátnőjén kicsit érződött a neheztelés, de miután igazi, vérbeli úrinő volt, és mert a barátság mégiscsak barátság, és nem valami bizonytalan, légből kapott valami, így bár kicsit fájdalmasan, de odafordult Ádámhoz:

– Nézd, Ádám! Megértem, hogy a régi barátság szent és sérthetetlen, de akkor kettőnkkel és a kapcsolatunkkal mi lesz?! – Meg kellett kérdeznie, hogy megpróbálja logikusan látni az adott helyzetet.
– Figyelj, Annamari! Tudod, hogy tisztellek, becsüllek, és nagyon fontos nekem a kettőnk kapcsolata, de kérlek, próbáld megérteni, hogy Lindával mi úgyszólván egész kiskorunktól kezdve szoros kapcsolatban álltunk, és ő is nagyon fontos számomra! – jelentette ki Ádám.
– Szóval így áll a helyzet! Rendben van! – vett egy mély, szomorú lélegzetet a csinos, gyönyörű, intelligens nő, és távozott a csajos barátnői társaságából.

– Annamari! Kérlek, ne menj el… – kiáltott még utána Ádám hasztalan, mert a gyönyörű nő valóságos futólépésekre kényszerítve magát azonnal felszállt egy buszra, és eltűnt a szemei elől.

– Nyugi, drágám! Majd megbékél a helyzettel! – vetette oda Linda. – Mondd csak, Ádikám?! Ti nagyon közel álltatok egymáshoz? Mármint… szóval… szexeltetek, meg minden?!
– Éppen tegnap este jött volna el egy igéző, jelentős pillanat, de eszembe jutott a közös fogadalmunk, és megbeszéltem Annamarival, hogy egyelőre ne hamarkodjuk el életünk ezt a részét.
– Nagyon büszke vagyok rád! Ugye tudod?! Én is bocsánatot kérek, mert annyi éven át egész egyszerűen nem tudtalak megkeresni, mert… akadályoztak, és sajnos halálesetek is történtek a családunkban… – hangja szomorkássá, védtelenné tette, amit Ádám megértett.

Linda most Ádám mellkasába fészkelte magát, mint egy árva angyal, aki védelemre szorul:

– Figyelj, Ádi! Ha nem késő, tudnál nekem adni egy második esélyt, és boldogok lehetnénk együtt?! – Őzikeszeme ismét megtelt könnyekkel, de ezek már a hűséges bizalom és megkérdőjelezhetetlen hála és szerelem igazgyöngyei voltak.
– Csak ezt szerettem volna hallani! – Ádám gyengéden lehajolt, és hosszan tartó érzelmességgel megcsókolta.

Már másnap anyakönyvvezetőhöz mentek, ahol Linda csajos barátnői mellett Annamari is feltűnt, és őszintén gratulált az ifjú pár megkérdőjelezhetetlen boldogságának. Amikor az ünnepi szertartás véget ért, és a karikagyűrűkkel ujjaikon kisétáltak a teremből, mintha sokkal érettebbek, kiegyensúlyozottabbak lettek volna, mint eddig. Mindketten érezték, hogy a hosszú, gyerekkoruktól eredeztethető, viszontagságos útszakasz lezárult életükben, hogy immáron egy egészen különleges, harmónikus közös életnek adhassa át a helyét.

Linda ragaszkodott hozzá, hogy ő vezethesse Ádám féltve dédelgetett sportkocsiját, csak hogy végre kipróbálhassa, milyen érzés valójában. Mikor mindketten beültek az autócsodába, melyen a „Friss házasok” embléma díszelgett, Ádám szerelmesen megkérdezte immár gyönyörű asszonyát, élete szerelmét:

– Boldog vagy, drágám?
– Veled örökké!

Azzal csikorgó gázt adott, mert a kuplungot hirtelen engedte fel, és az autócsoda, akár egy zabolázhatatlan ló, meglódult a fővárosi forgalomban közös álmaik felé…