RÉVBE ÉRVE

A modern, felszínes, digitális exhibicionizmusra berendezkedett groteszk kor kitermelte sorai közül a modernség álruhájába öltöztetett, túlzásba vitt perc-emberkéket. Senki sem értette, hogy igazándiból mire is vágyhat gyakorlatilag egy modern, független gondolkodású, szupermodell álomszép, karrierista nő, aki akár minden egyes nap más-más éttermekben ebédelhet, egy hónap alatt akár még azt is bátran megengedheti magának, hogy háromszor-négyszer tegyen álomutazást valamelyik szubtrópikus óceánparti szigetre.

Mintha csak ezek a nők már alapból arra lettek volna predesztinálva és kiválasztva, hogy elsőrangúak legyenek bármiben, amihez csak hozzáfognak. Sikeres, profitorientált vállalkozást, gazdag férjet és szépséges, állandóan fotóképes sztárcsemetéket tudhassanak maguk mögött. És persze minden felszínes párkapcsolat alapja a jó házassági szerződés, mint egyfajta kölcsönösen bebiztosított jogi formalitás, mert hátha egyik vagy másik fél alig négy-öt hónap leforgása alatt meggondolhatja önmagát, és akkor nagyon sok – főként anyagi juttatás és javak – a konkurens fél számlájára íródnak automatikusan.

Történetünk egy csinos, dögös, bombázó, harmincas éveiben járó, gyönyörűséges nőről, Mirandáról szól, aki kicsit már meg is utálta az adott modern, digitális, felszínes világ sekélyes kétszínűségét, és ki nem állhatta a jól csengő hazugságok hálózatát, mellyel szinte naponta találkozott.

Kora hajnalban kelt – lévén világéletében koránkelőnek számított. Erre imádott anyai nagymamája tanította meg a „Ki korán kel, aranyat lel” elve alapján. Később aztán volt egy-két vad, igazán „ereszd el a hajamat” típusú lázadása, amikor valóságos nyughatatlan, zabolázhatatlan ördög-vadóc lett, és egyetlen bohém éjszaka alatt több szórakozóhelyet is végigjárt, egyrészt, hogy pasimustrát tartson a partiképes, azaz pénzesebb férfiak körében, másrészt, hogy önmagának bebizonyítsa: ő is ér annyit, mint mondjuk a korabeliek.

Egyik ilyen bohém, bulizós éjszakázás alkalmával veszítette el a szüzességét egy idősebb pasassal, akinek meggyőzően vetette be színészi tehetségét, és tizennyolc évesnek hazudta magát. Izgalmas, új felfedezés volt ez, mégha kissé fájdalmas is a legelső – úgymond – romantikus alkalomra. Később az illető idősebb férfi még jól hangzóan hangoztatta is mell­döngetős hévvel, hogy elválik megutált feleségétől, és feleségül fogja őt venni, hogy elkezdhessék boldog, közös életüket, erre azonban nem került sor, mert Miranda meglátta az illető férfit egy másik csinibaba oldalán, akinek szintén hasonló, jól hangzó dolgokat ígért.

Miranda ekkor döntötte el, hogy soha többet nem fog nős férfiakkal kikezdeni, és nem lesz hajlandó naiv, megvesztegethető kislányok módján a jól hangzó ígéretek után menni.

Ez a lázadó korszak aztán addig tartott, mígnem imádott nagymamája váratlanul meghalt, és Miranda megfogadta a temetésen, hogy megpróbál felnőni a feladathoz, és nemesebb, rendesebb emberré válni.

Beiratkozott az egyetemre is – igaz, levelező szakon –, mert a tandíjat is valamiből ki kellett fizetnie, és muszáj volt előbb egy éjjel-nappali benzinkút shopjában, majd egy gyorsétteremben munkát szereznie, hogy valamicske pénzt sikeresen össze tudjon gyűjteni.

Egy kis idő múltán hajlamossá lett azt feltételezni, hogy díjnyertes tanárai és professzorai is csupán a bolondját járatják vele. Fényes jövőről és biztos állás- és karrierlehetőségekről kezdték telebeszélni folyékony, kreatív elméjét, míg végül a félévi szigorlatok alatt egy rámenősebb, fiatalos tanár már odáig ment, hogy lazán közölte a vizsgán: ha Miranda nem mutatja meg melltartóját és szépen fejlődő melleit, akkor kettesnél jobb érdemjegyre már ne is számítson.

Miranda először meglepődött, majd valóságos gyomorszorító émelygés és hányinger kerítette tartósan hatalmába, míg végül, amikor a fiatal tanár segítőkészen odament a padhoz, ahol a fiatal nő üldögélt, és lehajolt hozzá, hogy jobban beláthasson annak melltartójába, Miranda úgy tökön rúgta, hogy a fiatal tanár hosszú percekig levegő után kapkodott és fújtatott a pokoli fájdalmaktól.

Mirandát később a dékán elé citálta ugyanez a fiatal tanár, aki megjátszotta az ártatlan bárányt, és úgy állította be az egész történetet, mintha Miranda lett volna az, aki bizonyos szexuális szolgáltatásokért cserébe elvárta volna a jobb érdemjegyet egy felelősségteljes és szolgálatkész tanártól.

Mirandát sem ejtették a feje tetejére, mert kért az illető tanárembertől egy amolyan „személyesebb” jellegű találkozót, de digitális diktafont is vitt magával, melyet ruhájába rejtett észrevétlenül, így később, amikor a dékán íróasztalára tette a piciny digitális szerkezetet, hogy visszahallgassák a felvételt, a helyzet félreérthetetlenül, megcáfolhatatlanul Miranda javára billentette a mérleg serpenyőjét.

A fiatalos tanárt azonnali hatállyal elbocsátották az egyetem berkeiből, míg Miranda továbbra is szépen haladt tanulmányaival, míg végül példás, szorgalmas eredménnyel vehette át kereskedelmi, gazdasági diplomáját a diplomaosztó ünnepségen.

Felnőtt fiatal életében később az első pár hónap kissé viszontagságosra sikeredett, hiszen bármennyi szakmai életrajzot és kellőképpen megírt motivációs levelet megírt, egyetlen valamirevaló multinacionális vállalat vagy cégcsoport sem volt hajlandó állásinterjúra behívni. Így maradt valami ernyedt pangás mellékíze az egésznek.

Miranda nem volt hajlandó sem meghátrálni, sem feladni.

Előbb egy idősek otthonában szerzett alkalmi kisegítői állást, és az idős – főként nyugdíjas, betegeskedő emberek – nagyon rövid időn belül nagyon megkedvelték, alig nyolc-kilenc hónappal később pedig elhívták egy bulvármédia-csatorna műsorvezetői meghallgatására, ahol új műsorvezető személyiségeket kerestek, és alig négy-öt napon belül újból rátelefonáltak, hogy sikeres volt a meghallgatás.

Miranda így felmondta az idősek otthonában kisegítő állását, de továbbra sem feledkezett meg az idős emberekről: vissza-visszajárt az otthonba, és mindig vitt a betegeknek egy kis figyelmes, személyre szabott ajándékot.

A legelső héten számos barátságra és szakmai jellegű kapcsolatra szert tett, és már a legelső három-négy „betanítási korszakon” tapasztalhatták munkaadói, hogy Mirandában tökéletes mértékben meg lehet bízni, hiszen ha kapott egy feladatot, azt tűzön-vízen keresztül elvégezte, és akárki kért tőle segítséget vagy kisebb-nagyobb szívességet, senkit sem küldött el. Sőt, mindenkire akadt egy-két perce és egy-két baráti szava.

Egyszer riportot kellett készítenie egy idős, özvegy asszonysággal, aki mérhetetlenül imádnivaló, határozott talpraesettségével és régi vágású, de annál rokonszenvesebb természetével máris óhatatlanul belopta magát Miranda szívébe. Interjú előtt máris kíváncsiskodó, érdeklődő beszélgetésbe bonyolódtak, és úgy tűnt, amikor cirka huszonöt-harminc perc után végeztek az interjúval, maguk sem vették észre, de mintha már ezer éve ismerték volna egymást.

Az interjú vége felé a semmiből előkerült az idős asszonyság felnőtt férfi unokája, aki afféle romantikus úriember lehetett, mert Miranda valósággal megdöbbent, és majdnem hanyatt esett váratlan zavarában, mikor a megnyerő modorú férfi kezet akart csókolni.

– Üdvözlöm, Dr. Dobos Olivér! – nyújtott kezet bemutatkozás gyanánt, és Miranda már csak amint ránézett, elvétve mintha egy folyamatosan csilingelő hang azt suttogta volna neki: „Mire vársz?! Ismerkedj már meg ezzel a csúcspasival!”

– Ö… Miranda vagyok… – nyögte ki nehezen a szavakat.

– Üdvözlöm, kedves Miranda! Örülök, hogy találkozhatunk!

– Hát, édes fiam, téged meg mi szél hozott öreg nagyanyádhoz?! – tapintott a lényegre az idős nő.

– Az ember nem látogathatja meg a saját imádott nagymamáját?! – kérdezett vissza.

– Dehogyisnem, édes fiam! Ez a tüneményesen sugárzó hölgy igazi riportot készített most velem, és szeretne megismerkedni veled! – közölte az idős asszony, mintha alkalmi randikeresővé avanzsált volna.

– Igazán… nem szükséges… – szabadkozott pirulva Miranda.

Időközben a stáb jelezte, hogy a napnak még nincs vége, további munkák várnak rájuk.

– Bocsássanak meg, de sajnos vissza kell mennem dolgozni… – szabadkozott Miranda.

– Kedves Miranda! Nem szeretném feltartani, de megadná az én drága unokámnak az elérhetőségeit? – kacsintott az idős asszony.

– Ö… hát hogyne… természetes dolog! – felelte.

Miranda névjegykártyát adott, és ráírta mobilszámát is.

– Tessék parancsolni!

Amikor a férfi kezébe adta, és véletlenül megérintették egymás ujjait, mintha különös elektromos áram futott volna végig rajta.

A hét hátralévő munkanapjai belső vívódással teltek, mígnem egy ebédszünetben hatalmas vörös rózsacsokrot kapott.

– Mirandának hívják, ugye? – kérdezte a futár.

– Igen.

– Akkor ez az Öné. Ajándékkártya is van benne.

Miranda végül felhívta a számot.

– Halló!

– Üdvözlöm… Miranda vagyok…

– Örülök, hogy hallom a hangját!

A beszélgetés végén megbeszéltek egy szombati találkozót.

Miranda idegesen készült, bevásárolt, főzött, tervezett.

Olivér pontosan érkezett.

A találkozás bensőséges, természetes volt.

Beszélgettek, vacsoráztak, majd a férfi indulni készült.

– Nem venné tolakodásnak, ha adhatnék egy csókot? – kérdezte Olivér.

– Alig várom – felelte Miranda.

A csók gyengéd volt, tiszta és őszinte.

Miranda végre el merte hinni, hogy az élete jó irányba halad,
és talán végre révbe ért.