A tétlenséghez

Hebegve szól szívem tétova kelyhében
már minden félrerakott dallam;

ki tudhatja felemelő, ismeretlen percek terveit?

Midőn kozmoszok tágra
nyílt csillagos szempárja gazdag
esthajnal-fényével talán éppen rám kacsint!

– Zakatoló, infarktusos szívem
már egyre zaklatottan,
hevesebben vert;
merre vihetett volna
csetlő-botladozó, menekülő utam,
ha nem lehet mindig
mellettem Angyalom?!

Csillagok örök varázslata
talán halhatatlan csalétek?
Adakozó vallomásomra
a Szerelem sem hozhat írt?!

Bicegve húzza lábait a kisfiús Remény!
Szívemben a feszült dobszó egyre kísért,
hogyha megszánhatna már,
ha legalább felhívná érte esdő,
vacogó örök gyereket:
elátkozottnak hitt éltemet újra átadom kéziratoknak,
hogyha tán majd lesz Valaki,
aki kupacok mögül bizton
kikotorhatna,
hogy tanúskodásaim
gondját tovább viselhesse!

Ma még száműzötten,
eszelős elszántsággal szeretném
a Barátság talán örök
emberi értékét elhinni!
Sokszor megidéztem már régi
s újdonsült ismerőseim táborát,
hogy lehessenek mellettem
még egy darabig;
fogják reszkető kezeim, segítsenek!

Hová lettek időbe dobott drága szavaim?!
Ígéretek sanda helyébe
széles skálájú kifogások léptek,
s mindig történt valami olcsósított tett,
s cselekvés, hogy engem
ne pátyolgasson, hozzám el ne érjen!

Örömöt keltegető drága őzek
szempárjába ezért próbáltam kapaszkodni;
bugyborékoló forrássá válva
az Őszinteséget adagoltam,
s megbecsültem volna önfeláldozón
ritka, egzotikus virágok gazdag sziromkincseit!

Eltemetett, büszke Remény!
Vajon te mikor kelsz fel bennem ismét,
hogy bizakodva tekinthessek
a bizonytalan jövőm felé?!

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.