Vissza-korcsosulás

Mert mindig van, ami távolodik tőlünk…
Előbb az anyák-apák, később a család,
majd az Egy-Kedvessel
a halhatatlannak mondott Mindenség.
Folyton hallgatni kényszerültünk
a késve érkező érkezések zaját.
Nyomok nélkül tovatűnik
az idő kiszabta szarkaláb,
a ráncok szimmetriája
a kutató, látó szemek sarkaiban,
miután gazdát többé már nem találhat.

Az ember mindenben
alaktalan salakká dermed,
foszlik, valódi helyét tán élete végén sem találja.
Tövis-tüske félelmekkel,
tartósan önmarcangoló lélekfurdalással,
mint mikor sejtjük,
hogy valamit elhibáztunk,
s jóvátenni tán már soha többé nem tudjuk –
ellobbannak lassacskán az ész-évek is,
időtlenné átzúgja termeit a légüres tér.

Ez maradt: sorstalan, bűnös,
most még rab; a teremtés csendjét
– félő – már aligha hozhatja vissza bármi is.
A lét héja még apokrif jelekkel beszél,
s felkavarja, felzaklatón,
a nyughatatlan otthonra vágyás neszét.

Vajon a zsigeri, tapintható hiány-üresség
ont-e magából törvényt,
vagy puszta húséletünk csupán
űrként zsong át fájón egy evilági képleten?!
Mert mindig újra és újra akad
egy-egy jól hangzó, beetethető,
logikus magyarázat:
azért nem telik kvártélyra,
se kosztra, nyaralásra, szabadságra,
mert a kisembereknek
is kell valami szükséges
golgotai Sziszifusz-kereszt,
ami lefoglalja göröngyös napjaikat!

Aki kimeri jelenteni,
hogy látszatkáprázatokban,
hamis illúziókban élünk,
azt könnyen meglehet,
hogy még aznap súlyos baleset éri,
s többé már nyikkanni sem tud.
– A haszonelvűség is boldogtalanná
roncsolja perceinket,
nem csupán a gonoszság!

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.