EGY HERCEGNŐ KÉT ÉLETE

Saint-Tropez kikötői városa kicsit mindig is a francia riviéra exkluzív, elit üdülőhelyének számított, ahol főként filmsztárok, színészek, ismert és befolyásos hírességek, uralkodócsaládok tagjai tették tiszteletüket.
A hófehér, habkönnyű madárnak látszó jacht éppen horgonyt vetni készült, amikor a fedélzeten egy hófehér, stílusosan csinos és dögösen szexi, sportos fiatal hölgy inkább úgy döntött, hogy napját a városban tölti, kőkemény testőreit hátrahagyva, így a két böszme fülhallgatós gorilla már csak arra eszmélt, hogy a gyönyörű nő egy hatalmasat ugrik a hajóról egyenesen a Földközi-tenger sós és frissítő habjai közé, akár egy huncut hableány, aki már nagyon szeretné, ha a szerelem és álmai hercege végre rátalálna.
A testőrei természetesen időközben inkább motorcsónakba szálltak, és inkább így tették meg a szárazföld és a tenger közti kisebb távolságot.

Időközben egy férfi üldögélt az egyik teraszos kávéház egyik ülőhelyén. Egy fagylaltkehely volt elé készítve, a jócskán megpúpozott fagyigombócok legutolsó gombócán egy szem koktélcseresznye élénkpiros golyója díszelgett.
A férfira jóformán senki se vetett ügyet. Megrendült, mély szomorúsága mintha senkit sem izgatott volna igazán, legfeljebb csupán azt az egy-két kávézóban dolgozó embert, akik kiszolgálták a kedves vásárlókat.

A fiatal, gyönyörű, hófehér bikinis hölgy csurom vizesen szállt ki a kikötői stégen, és kicsit tétován, ingadozva indult el a fából épült rámpán, míg biztos, homokos partot nem érzett lábujjai alatt.
Nem tudni, hogy vajon a sors vagy más egyéb természetfölötti erő késztette arra, hogy azonnal megpillantsa a nagyon szomorú, magába roskadt és elkeseredett, életéből kiábrándult, középkorú férfit, de úgy döntött, hogy tesz egy kísérletet, hogy kíváncsiságból kicsit elbeszélgessen vele, remélhetőleg testőrei nélkül. Csak egy kicsit úgy szeretne egyetlen napig járni-kelni a városban, akárcsak a legtöbb normális ember egyike, akinek nem kell folyamatosan protokolláris és bizonyos rendkívül szigorú diplomáciai és etikettszabályoknak megfelelnie.

– Üdvözlöm! – köszöntötte a szemlátomást búskomor férfit. – Bocsásson meg, hogy így magára török, de egy kicsit leülhetnék?! Teljesen elfáradtam. – Hangja hétköznapian, ártatlanul csengett, mintha csak egy lenne a hétköznapi, egyszerű emberek közül, és csupán csak egy járókelő segítségét kérné.

A férfi csupán csak most vette észre. De igéző, babonázó óceánkék szempár mintha mágnesként vonzotta volna. Igazság szerint nem is igen akart tiltakozni ellene, elvégre különösebben sosem volt igazán szerencsés a nőkkel.

– Ö… természetesen… – tétován, ügyetlenül igyekezett felállni, miközben alig akartak a száján kijönni a szavak. – Kérem… foglaljon nyugodtan helyet!

– Igazán kedves Öntől… – megpróbált óvatosan leülni, bár csak most mérte fel, hogy vadítóan gyönyörű, sportos teste még jóformán alig száradt meg a tűző napon. – Jaj, bocsásson meg, remélem, nem baj, de tudja… még néhány perccel ezelőtt a tengerben úsztam és… – szabadkozva kért elnézését, mintha már az is gond volna, ha az ember fürdik egy kicsit.

– Ö… nos… nem történt semmi baj… Bocsásson meg, csak egy percre… – A férfi máris szaladni kezdett egyenesen be a kávézóba, ahol két huszas éveiben járó pultos lány dolgozott éppen. S nem tudták, mire vélni a búskomor férfi megváltozott viselkedését.

– Miben segíthetünk, kedves uram? – érdeklődtek mosolyogva, segítőkészen.

– Elnézésüket kérem, drága hölgyeim, de szükségem lenne a segítségükre. Néhány törülközőféleséget szeretnék kérni, amennyiben akad, mert szükségem lenne rá!

A két fiatal lány összenézett, majd kissé értetlenkedő tekintettel egyikük megkérdezte:

– Kedves uram, csak nem történt valami baleset magával?!

– Szó sincs róla, csupán egy gyönyörű és nagyon kedves hölgynek szeretnék segíteni! – tért máris a lényegre.

A két hölgy kíváncsian máris kinézett a kis kávézó nagyméretű, utcára eső ablakain, és azonnal kiszúrták a hófehér, szexi bikiniben, még mindig csuromvizes hölgyeményt, aki tétován várakozott egy széken ülve.

– Jaqluin! Légy szíves, és hozz ki a raktárból három darab pamuttörülközőt az úrnak! – szólt az egyik hölgy, aki közvetlenül a kávégép mellett foglalatoskodott valamivel, mire a másik fiatal lány már szaladt is be a hátsó raktárhelyiségbe, és alig öt perc alatt már vissza is tért a kívánt puha és száraz törülközőkkel.

– Itt is vannak, Brigitte!

– Tessék parancsolni, kedves uram! Remélem, megfelelnek?! – adta át a pult fölött a törölközőket a csinos lány.

– Nagyon szépen köszönöm, drága hölgyeim! Nem is tudják, milyen sokat segítenek! – vetette oda a férfi, és már jószerivel rohant is vissza a titokzatos, előkelő bikinis hölgyhöz, hogy ne kelljen várakoznia a két meglepődött lány legnagyobb ámulatára.

– Bocsásson meg, csak gondoltam, ezekre még szüksége lehet… – szabadkozva átnyújtotta a törülközőket a gyönyörű, fiatal hölgynek, aki kissé megszeppenten fogadta el a törülközőket, de mégis annyira jólesett ennek az ismeretlen, ugyanakkor roppant barátságos és közvetlen férfinak a segítőkészsége, hogy udvariatlanság lett volna a gesztust visszautasítania.

– Ó… nagyon szépen köszönöm! Ez most jót fog tenni! – Azzal az egyik törülközőt máris maga alá tette, hogy felszívja a megmaradt nedvességet, míg a másikat bronzbarna hátára terítette, és végül az utolsóval megpróbálta napsugársárga, hullámos haját kicsit megszárítani.

Időközben a titokzatos, gyönyörű nő két gorillatestű testőre is kiért motorcsónakjukkal a partra, és tüstént kutatásba kezdtek, hogy vajon hová tűnhetett a munkaadójuk, akinek a testi épségét elsőrendű küldetésként akár bármi áron meg kellett védelmezniük. Jóformán minden aprócska négyzetcentit átkutattak a délelőtt tíz órára zsúfolásig megtelt partszakasztól kezdve egészen a bevásárlóutcákig, melyeket most turisták és lézengők népes hada népesített be.

– Hol lehet a hercegnő?! – kérdezgették egymástól. Elvégre, ha elveszítenek egy ennyire fontos személyt, akkor nemcsak az állásukat teszik kockára, de akár még soha az életben nem tudnak majd megélni sem! Benéztek minden bokor, bukszus és dézsában szálfaegyenesen álló pálmafa alá, és mikor már úgy volt, hogy adóvevőiken jelentést kellene tenniük a biztonsági szolgálat fejeseinek, miszerint a célszemélynek nyoma veszett, akkor az egyik gorillatestű testőr végül felkiáltva adta hírül társának, hogy a hercegnő fehér törülközőkbe csavarva üldögél egy kávéház teraszán egy ismeretlen férfi társaságában.

– Szerinted most mégis mit csináljunk?! – kérdezte az egyik a másikát.

– Hogy lehetsz ekkora idióta, Jean-Pierre?! A hercegnő kért nagyobb mozgásteret, és mi meg is adjuk neki! – vetette oda a másik. – És különben is, nem látok semmilyen gyanús vagy fenyegető körülményt, ami miatt bajba kerülne.

– Legyen igazad, Louis!

Azzal a két testőr tisztes távolságban, árgus, kíváncsi szemekkel máris figyelni kezdte a szemlátomást nagyon boldog, kiegyensúlyozott és érdeklődő hercegnőt, aki szemlátomást nagyon is jól érezte magát az ismeretlen férfi társaságában.

Időközben a szomorú férfi rendelt egy dupla adag fagylaltkelyhet a gyönyörű, törülközőbe csavart hölgynek.

– Ha nem veszi zokon, drága hölgyem, Önnek is rendeltem egy fagyikelyhet. Nem is tudom, hogy szereti-e a fagylaltot? – nézett rá kérdő tekintettel.

– Persze, természetesen, drága uram! Az az egyik kedvenc édességem! – vágta rá kapásból mosolyogva. Annyira kifejező és ugyanakkor sugárzó volt a mosolya, hogy az bármelyik férfi szívét lángra lobbantotta volna.

– Ó, hogy én milyen feledékeny vagyok! – kapott a fejéhez. – Még be sem mutatkoztam! – A gyönyörű nő mintha megrázta volna magát, a törülközőhalmokból felemelkedett, kinyújtotta bronzszínű, hosszú kezét, és megvárta, míg az ismeretlen férfi is ugyanígy tesz:
– Sophie-nak hívnak, és itt lakom a közelben!

– Igazán nagyon örülök, drága Sophie! Én Alfréd vagyok! – közölte kissé félszegen, távolságtartón.

– Én is nagyon örülök, drága Alfréd! – azonnal visszasüppedt a székébe, és miután már megszáradt, a törülközőket óvatosan lerakta maga mellé, majd fogott egy ezüstszínű kanalat, és jóízűen belekanalazott az előtte tornyosuló fagyikelyhébe.

– Ó, egek! Ez isteni finom! Már nagyon hiányzott! – Egyetlen pillanat is elég volt, hogy újra átváltozzék normális, egyszerű, gyerekesen ujjongó lánnyá, akit nem kötöznek gúzsba merev, konvencionális vagy tradicionális szabályok. Nagyon hálás tudott lenni az élet legegyszerűbb örömeiért is. – Nagyon szeretem a krémes ízű fagyikat, de a gyümölcsös ízekkel sincs semmi bajom!

– Az én kedvencem a sztracsatella, csokoládé, kapucíner, vanília.

– Legszívesebben mindent megkóstolnék… – ábrándozott hangosan.

– Bocsásson meg nekem, Sophie, de úgy vettem ki a szavaiból, hogy bizonyára már eddig is nagyon sok mindenről le kellett mondania… – Alfréd itt elhallgatott, mert rögtön észrevette, hogy Sophie-n szomorúság, bánat kettőzött vegyülete vonul át, és valóságos érzelmi viharok dúlhatnak sebezhető és törékeny angyali lelkében. A férfi ezt észrevette, és elszégyellve magát mardosó bűntudat kerítette hatalmába.

– Ne haragudjon rám, drága Sophie… nem úgy gondoltam… – kért tőle máris bocsánatot.

– Nem történt semmi, drága Alfréd! Tudja, sajnos az én munkaköröm nagyon sok mindent nem enged meg, amit egyébként egy átlagos munkakör teljesen természetes módon megtehet… – fogalmazott rejtélyesen. Úgy érezte, ennek a kedves, közvetlen és sebezhető férfinak mindent bevallhat, és sosem kell már többet mentségeket kitalálnia.

– Ö… megkérdezhetem, hogy mivel foglalkozik, kedves Sophie? – nézett rá kutató tekintettel.

– Nehéz erről beszélni, de talán úgy fogalmaznék, hogy állami alkalmazott vagyok, aki bizonyos protokolláris munkákat lát el. A fizetés és a szállás teljes mértékben kielégítő, mégis nagyon sok esetben halálosan unalmas és sekélyesen felszínes. Bizonyára már Ön is érezte sokszor, hogy vannak olyan emberek, akiket egyáltalán nem érdekel a másik magánélete, vagy az, hogy mit szeretne igazán megvalósítani, és egyszer csak a valóban fontos és lényeges dolgok már nem is tűnnek annyira lényegesnek… – érezni lehetett a hangján, mennyire a szívén viseli minden ember életét, és ugyanakkor mennyire igényt szeretne formálni az őszinte, igazi, és nem csupán csak formális szinten a tartós emberi kapcsolatokra.

– Megértem, drága Sophie! Sajnos nemrégiben elveszítettem az állásomat, mert határozott nemet mondtam az egyik főnökömnek, aki csupán csak hitegetett a jól hangzó előléptetéssel és fizetésemelésekkel, miközben sokszor harminchat órát is dolgoztam egyhuzamban, akár egy igásló.

– Mivel foglalkozik, kedves Alfréd? – kíváncsisága saját magát is meglepte. Jólesően belepirult a gondolatba is, és ettől csak még gyönyörűbbé vált angyali nőiessége.

– Közalkalmazott voltam egy biztosítócégnél, ahol élet- és kockázati biztosításra specializálódtam. Most pedig úgy vagyok, ahogy a part szakad. A szakadék szélén egyensúlyozok kötéltáncosok módjára… – mintha kissé vissza is tért volna búskomor szomorúsága.

– …De hát, kedves Alfréd! Ön az egyik legbarátságosabb, legsegítőkészebb, legrendesebb ember, akit eddig megismerhettem. Biztos vagyok benne, hogy valami megoldás csak kínálkozik, és ha mégsem, talán Önnek is vannak céljai, tervei, álmai, nemde?!

– Tudja, drága, sosem volt szerencsém szinte semmiben sem… Amit el lehetett puskázni és el lehetett baltázni, azt én rendre tönkretettem… nem is tudom… talán ez volt számomra megírva… – morfondírozott hangosan.

Sophie most vette észre a két gorillatestű testőrét, amint megpróbálják magukat inkognitó üzemmódba kapcsolni, és észrevétlenül láthatatlanokká válni. Érezte, hogy nemsokára vissza kell térnie a palota falai közé. De azért még kiélvezi ideiglenes szabadságának minden előnyét. Így újabb gombóc fagyit vett a szájába, és úgy élvezte az ízeket, akár egy játékos, pajkos kislány, aki mindennek örül, ami újdonság.

– Hát, drága Alfréd! Attól tartok, lejárt az időm, és lassacskán ideje volna mennem… De nagyon hálás vagyok azért, amit értem tett, és nagyon köszönöm, hogy átlagos emberként viselkedett. Igazán lekötelezett. – még mindig jócskán pirult, bár babonázó bronzbarnaságának ez egyáltalán nem ártott meg. Sőt, előnyére vált.

– Ó, ezt igazán sajnálom, drága Sophie! Talán egyszer majd a közeljövőben esetleg… megismételhetnénk ezt a kellemes találkozást…?

– Igen, mindenképpen! Sok szerencsét kívánok Önnek, kedves Alfréd, és ne adja fel a reményt. Biztos lesz megoldás! – A gyönyörűséges, sportos hölgy kinyújtotta a kezét, míg Alfréd végül vette a bátorságot, és kézcsókot adott neki.

– A viszontlátásra, és legyen szép napja, drága Alfréd! – búcsúzott tőle. Egy röpke percre még pufók arcát is sikerült megérintenie, majd gyorsan szedve a lábát egyenesen a testőreihez szaladt.

– Önnek is kellemes napot, kedves Sophie! – próbált még kísérletképp utána kiáltani Alfréd, de már a nyomát sem látta. Mintha a turistákból álló tömeg valósággal máris elnyelte volna őt, az egyébként is agyonzsúfolt és felettébb forgalmas bevásárlóutcában.

Sophie most aztán nagyon mérges lett a két testőrére, bár neveltetéséből következően igyekezett visszafogni magát, és persze megőrizni méltóságát:

– Hogy képzelték, hogy megzavarják a személyes szabadságomat?! – förmedt rájuk, amikor már motorcsónakkal visszatértek a hófehér, nagyméretű jacht fedélzetére.

– Ö… bocsásson meg nekünk, Hercegnő, de az édesapja ragaszkodott hozzá, hogy mindig tartsuk magán a szemünket – jegyezte meg szabadkozva az egyik kigyúrt, öltönyt viselő testőr.

– Már megbocsásson, de azért mégiscsak sok! Ha meg kívánják tartani az állásukat, akkor azt tanácsolom, sürgősen változtassanak stratégiát, mielőtt nem késő! – azzal makrancsos kedvvel tüntetően beviharzott luxuskabinjába, és ráadásképp ajtócsapkodással magára is zárta az ajtót, legalábbis addig a csekélyke időig, amíg ki nem kötnek valamelyik palotához közeli, kisebbfajta kikötőben.

A következő héten Sophie-nak egy tucatnyi félhivatalos, hivatalos, kötelességszintű diplomáciai és egyéb formális rendezvényen meg kellett jelennie, és akadt bőven néhány gyermekkórház, melynek fővédnökeként pénzgyűjtő aukciók szervezésében is szükségképp ki kellett vennie a részét. Mégis számtalan kisebb-nagyobb teendője mellett állandóan a lelki szemei előtt lebegett Alfréd gyerekesen szomorkás arca. Így egyik személyi titkárának különleges, persze szigorúan titkos megbízást adott, miszerint inkognitóban derítse ki, hol lakik egy Alfréd nevű volt közalkalmazott, és persze mindent az életéről.

A személyi titkárnak bizony fel lett adva a feladat, hiszen Alfréd nevű emberből volt egy tucat, és közalkalmazottból is volt bőven. Mégis már a következő héten a személyi titkár Sophie íróasztalára tette Alfréd életéről szóló személyi dossziét, és a jelenlegi lakáscímet is.

Sophie bár kissé kimerült volt, egész álló éjszaka fennmaradt, és tüzetesen átnézte Alfréd egész életét, és próbálta megfejteni, hogy hol hibázhatta el értékes, különleges életét. A dosszié tanúsága szerint minden esetben rossz helyen volt rossz időben, vagy pedig számító kollégái áskálódtak és árulták be a főnökeinél, aki aztán kirúgta.

„Szegény, áldott jó ember!” – vonta le a következtetéseit.

A következő nap úgy döntött, hogy hétköznapi ruhát vesz fel, és elindul, hogy felkeresse őt a lakcímén. Senki sem tudott róla, hogy hova ment.

Könnyebb dolga volt hétköznapi, átlagos emberként elvegyülni a többi ember között, és mindenki annyira segítőkész és kedves volt vele. És ami a legfontosabb: senki sem ismerte fel, még közelről sem.

Aztán egy kedves idősebb, nyugdíjaskorú néni azt mondta, hogy pontosan tudja, hol lakik Alfréd, mert ő és a nénike szomszédok, így Sophie segített a néninek hazavinni a vásárolt holmikat a gangos, régies stílusú bérházba, ahol volt egy nyikorogó lift, mely felvitte őket az ötödikre.

– Itt is volnánk, kedveském! Csengessen csak nyugodtan be! Egész biztosan örülni fog magának! Köszönöm, hogy segített! – búcsúzott tőle az idős asszonyság.

Sophie nem értette, miért annyira ideges. A szíve hevesen kalapálni kezdett, és alig kapott levegőt. Teste minden pólusa zsigerileg bizseregni kezdett a gondolatra, hogy ismét találkozhat Alfréddal.

Becsöngetett, aztán néhányszor még kopogtatott is, mire Alfréd kissé slamposan az ajtóban megjelent.

– Szép jó napot, drága Alfréd! Hogy érzi magát?! – érdeklődött mosolyogva angyalian, mikor meglátta a férfit.

– Ö… üdvözlöm, drága Sophie… ezt a kellemes meglepetést… – Alfréd jóformán szóhoz sem jutott, amikor meglátta ezt a gyönyörű, energikus nőt hétköznapi ruhában.

– Tudom, most valószínűleg arra kíváncsi, hogy mit keresek itt. A válasz nagyon egyszerű: mély benyomást tett rám a személye és a története, és ha nem veszi zokon, még nagyon sokszor szeretnék Önnel elbeszélgetni!

Egyik lábáról a másikra állt, és pirult, ha kellett, ha nem.

– Nos, ez nagyon jól hangzik, és megtisztel vele, drága Sophie! Fáradjon be! – invitálta be kis garzonlakásába.

Ettől kezdve nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy egy átlagos, hétköznapi ember és egy nagymúltú uralkodóház sarja között is lehetséges lett nem csupán a mélyen megbecsült, őszinte barátság, de a kibontakozó szerelem is!