Csoda-mímelés élhetetlen életek reményében

Csörtetnek már az agymosott véglények
vadonában a manipulálható ember:
egyre kicsinyesebb, szánalmas célja közt
nincsen átmenet se összefüggés.
Sorsra ítéltettek rabigájával hazudik,
káromkodik, mert vonzza
az elérhetetlen Valóság,
a hamiskodó látszat.

Munkahelyén egyre inkább vért izzad,
íróasztala fölé görnyed,
s míg a basáskodó Főnökök
s Igazgatók ebédidőben sziesztát tartanak
kedvükre, ő még mindig korgó gyomorral
adminisztratív, papírszagú ügyeket intéz.
Miért nézné ő mások érdekeit? Vágyait?

Amikor őt is a manipulálható,
megvesztegethetőség célkeresztje fogadja?!
Előbb csak becsalogat,
később gátlástalan, flegma mód
könnyedén el is tapossa azokat,
kik útjában vannak a szamár ranglétrán.
Így vágtat előbbre az ember-állat!
Mindegy már: előléptetés, fizetésemelés,
kirúgás, leépítések várják…
Azokat is inkább meghunyászkodott alázattal
felvállalja, mert szánalmasan
még el akarja hinni, önmagát is becsapva,
hogy van értelme könnyen
pótolható munkájának.

Fellöki, elgázolja, elgáncsolva azt,
aki korlátozza, vagy csupán eléje áll
– hadd lehessen elsők között is
legelső, sztahanovista-megbecsült –,
s már nem is kérdi a másikát,
hogy már harminc-negyven
egynéhány éve halálfáradtan,
meggyötört cinizmussal húzza
kelletlen a robotigát;
kirúgat, beárul, spicliskedik,
mint akármelyik megalkuvó,
akit csupán azért tartanak,
hogy bűnbakokat keressen,
s kiáltson ki maga helyett!

Nem hallja azt, hisz nem is figyel, miként
káromolják, gyalázzák, hogy:
vombatképű, kőszívű rabszolgahajcsár.
Nem is retteg immár,
hogy hátha láncra fogják,
életútja vége így is, úgy is sírverem.
S ha a görbetükrök cserepeibe belenéz,
már nem is veszi észre
torz tükörkép-önmagát;
Gorgó- s Medúzafejet lát,
mert hagyta megvesztegetni semmirevaló
földi értékekért önző magát!

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.