SZIVÁRGÓ VÉRCSE-LELKEK VIHARÁBAN

A hétköznapiság összezsúfoltnak
látszó idegmérgei
mintha még fokozatosan
egyre dobolnának hallófüled
vakondjárataiban;
észre se veszed izzadó
tenyered miként tapogatja
rozsdásodásnak indult kulcsait
múltad emlék-morzsáinak.

Napjaid nehezen viselhető
szennyeseit züllött fejedben
dédelgeted akár naphosszat.
Virrasztó, űzött szökevény
lehet e mostani Korban
semmi más; életed – félő –,
tán már sohasem érhet
igazán utol, ha mindig
szándékosan elmenekülsz előle.

A szomjazni vágyó,
kiszolgáltatott vércse-lélek
még meg-megmerítkezik.
Várnád még, hogy valahol,
valamikor, valaki által
enyhüljön az a bizonyos benső,
kényszerítő lelki-teher,
de képtelen vagy beletörődni,
hogy a józan segítő érdek
már nem irthat férget.

Mert e mostani torz ízlésű,
elhibázott Világban
mintha végtelen
filmekként peregnének
az elszalasztott életek sirámai;
tudatos bizonytalanság
megvesztegethető csendje
feszítve kelleti magát,
durva mágnesként
húzna haza egy-egy
kialvófélben lévő
lélek-robbanás.

A lehetetlen görcse,
akárcsak valami furcsa,
megmagyarázhatatlan
álomi kép még fogva tart
– de meglehet –, már nem sokáig.

Az elfogadás empátia-mérge
még benne izzik rendületlenül,
de persze csak abban az esetben,
ha megengeded magadnak,
hogy sebezhetőn még esendőbbé,
kiszolgáltatottabbá légy,
mert az élet tetthelyeit is
ki kell tapétázni,
hogy élhetővé váljék
a tudatos Hiány…

Mert öntudatlan körös-körül
benned épülnek
vége-hossza nincs
labirintusnak való
kozmikus folyosók,
melyeket a megcsomósodott,
komor szorongás
épített tebenned.

Egyszer majd
– ha nagyon akarnád –,
még szétszakíthatod
a cinkos némaságod
gigászi termő-hídjait.
Sóvárgó várakozásodat
is rendre elföldelheti
az igénytelenségek álruhája.

Befelé tartó ürességed is
egyre hitványabb,
semmitmondóbb,
ahogy még próbálnád
összeilleszteni méla
búskomorsággal puzzle-darabkáit
bizonytalan Jövődnek.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.