LÉGY HŰ MAGADHOZ!

Az írót néhány nappal karácsony után meglátogatta az egyik unokaöccse, mondván, legkisebb unokahúgait születésük óta egyszer sem láthatta, és mint ilyet, egy kicsit szívesen elbeszélgetnének vele a régi idők kedvéért, és persze, hogy ismét felmelegíthessék a régi közös emlékeket.

Az író fejében mindig visszatértek a halhatatlan Shakespeare-i sorok: „Mindenek fölött légy hű magadhoz!” – Mintha tudatosan kirekesztette volna szerves életéből az ún. vendégeket. Azokat az embereket, akiket – legalábbis – a legtöbb esetben az ember szívesen lát otthonában, hogy tartósnak becézett magánytudatát valahogy mérsékelje egy kicsit, még akkor is, ha tartósan nem tudja levetkőzni.

Aznap minden rendben ment, ám történt egy csavarás a személyes találkozóban. A gyerekeket kivitték korcsolyázni az egyik városi műjégpályára, és főként a kisebbik lenszőke hajú kislány jócskán kifáradt, és mire valamivel délután két óra tájban megjelentek, a borostás, kölyökképű unokaöcs, a barátnője és két gyerek már szinte mindenki nagyon elfáradt.

– Sziasztok! Ne haragudjatok, de a gyerkőcöket elvittük kicsit korcsolyázni, és hát nagyon jó volt kicsit kimozdulni, ha értitek... – szabadkozott az unokaöcs, amikor betoppantak a gyerekekkel.
– Semmi probléma! A fő, hogy biztonságban megjöttetek! – vette át a jelképes kis ajándékcsomagot az író édesanyja, majd segített levenni a gyerekek ruhadarabjait.

A kisebbik négyéves Cosette kislány folyamatosan anyukáját nyaggatta, hogy szeretne kicsit lepihenni, és hát gyerekszáj ellen ritkán lehet életmentő orvosság, ezért az író édesanyja gondoskodó szülőként a hálószoba kis kanapéján terített neki takarót, hogy kényelmesen megpihenjen.

– Minden rendben ment? – érdeklődött segítőkészen az asszony.
– Persze, minden rendben van! – közölte az unokaöcs, aki egyben az asszony keresztfia is volt.
– Ó, bocs! – kezdett mentegetőzésbe. – El is felejtettem bemutatni a páromat, Ildit! – mutatott a mellette kissé félszegen, alázkodva álló fiatal, sportos hölgyre, aki kissé gyanakodva mérte végig az asszonyt, ám amikor az hirtelen átváltott tegező hangnemre, szinte rögtön megenyhült.
– Nagyon örülök a találkozásnak! – nyújtott máris kezet.
– És Attila merre van? – kérdezte kíváncsiskodva az unokaöcs.
– Hát... neki most egy kis fontos dolga akadt, tudjátok... – szabadkozott az asszony, mert falazni szeretett volna felnőtt fiának, hogy miért nem mozdul már ki végre a szobájából. Micsoda illetlenség, ha vendégek jönnek, és legalább arra nem méltatja őket, hogy rendesen megmutassa magát, és bemutatkozzék.
– Ó, megértem! – csóválta kicsit a fejét az unokaöcs, majd bementek a kis lakótelepi lakásba, mely – hála az asszony esztétikai érzékének és kifinomultságot tükröző stílusának – szépen fel volt díszítve az ünnepekre.

Az étkezőasztalon sütemények széles, gusztusos és finom kavalkádja várta a kis társaságot, és főként a gyerekek érdeklődéssel kóstolgatták a hókiflit, és a mákos-diós bejgliket, amiről – úgy tűnt – még életükben most először hallottak.

– Foglaljatok csak nyugodtan helyet, és érezzétek magatokat teljesen otthon! – invitálta őket az asszony. – Ki kér forró csokit, egy kis teát esetleg?

A tizenegy éves vadóc lány sötét gombszeme megakadt az asszony tekintetén; mint aki tesztelni akarta folyamatosan a másik embert, hogy mennyi az a határ, ameddig még elmehet.

– Én kérek egy dupla whiskyt jég nélkül, ha lehet! – válaszolta lazán, és úgy tűnt, nagyon jót derül, hogy sikeresen megtréfálhatja vele az asszonyt, aki természetesen értette a tréfát.

A beszélgetés kezdetben főként a gyerekkori emlékekre koncentrálódott, és csupán csak az első huszonöt perc után váltott át a mindennapi életmód ügyes-bajos dolgai közé.

– ...Szóval egész álló nap melózom, és most Evelinéknek olvasónaplót kellene írniuk az Egri csillagokból, de utál olvasni! – közölte az unokaöcs.
– Így igaz! – kontrázott a vadóc, éppen a kamaszság küszöbét taposó lány. – Nem értem, mi a francért kell ilyen hülyeségeket olvasni, amikor vannak jobb dolgok is az életben.
– Mondanál egy példát? – fordult felé érdeklődve az asszony.
– Hát... azt nem tudok... csak úgy mondtam... – hárított a lány, mert továbbra sem bízott a számára teljesen vadidegen asszonyban, bármennyire is voltak a legközelebbi rokonságban az apjával.

Az író időközben a szobájában kuksolt, és folyamatosan igyekezett éberen, koncentrált fegyelemmel figyelni, mintha egy olyan áldozat lenne, aki hagyja, hogy a dolgok csak úgy megtörténhessenek vele, és valósággal ide-oda dobálja az élet, amiből – legalábbis úgy érezhette – erősen kifelé megy. Még jócskán emlékezett azokra az idillikus karácsonyi családlátogatási akciókra, melyeket főként szőrszálhasogató, és mindent jobban tudó, néhai apja preferált, és ilyen alkalmakor szokás volt, hogy meglátogatták a rokonságot. Az unokatestvérek közül talán az író volt az egyetlen, akivel nem bántak méltányosan a fölös plusz kilók, és természetesen, ha az apja ezt gyilkos tréfák módján bárhol szóvá merte tenni, akkor természetesnek tűnt, hogy a legtöbb unokatestvér is hűségesen követi az író apjának példáját, és ez már felért egy sorozatban elkövetett nyilvános megaláztatással, melyet az évek előrehaladtával már egyre kevésbé lehetett letagadni, jóvá tenni pedig még kevésbé.

– ...És mivel foglalkozik Attila? – kérdezte laikus kíváncsisággal az unokaöcs barátnője, miközben farkasétvággyal egy akkorát harapott a finom mákos bejglibe, mintha valósággal ki lenne éhezve.
– Attila történelemtanárként végzett, de most, ha jól tudom, főként írogat mindenfélét! – vette át azonnal a szót az unokaöcs, mintha máris unokabátya segítségére kellene sietnie, melyet gyerekkorukban rendre szándékosan elszalasztott, és most így szeretne vezekelni tettei és bűnei miatt. Egyszer például sikeresen úgy fejbe rúgta egy pöttyös focilabdával az írót, hogy annak azonnal kitört az egyik tejfoga, és véres volt a szája. Még szerencse, hogy csupán ártatlan tejfogról, és nem valódiról volt szó!
– Hát ez nagyon érdekes! És tanított valahol? – faggatózott tovább.
– Igen, természetesen! Pestszentlőrincen, és Kispesten oktatott vegyesen irodalmat és történelmet, de aztán alig öt éven belül muszáj volt eljönnie onnan.
– Ó! Sajnálnám! Megkérdezhetem, hogy miért?
– Személyes nézetkülönbségek miatt! De ahogy a mondás tartja: mindig lesznek sárkányok és gonosz emberek, akik lehúzzák a többieket!

– Van valami kaja itthon? – kérdezte a vadóc kamasz lány, akit most a legkevésbé sem érdekelt a felnőttek diskurzusa, és lazán, unottan lóbázta a lábát a nappali egyik foteljában.
– Hát hogyne, kincsem! Mit szeretnél enni, mit adjak? – érdeklődött segítőkészen az asszony.
– Főtt spárga és egy kis fekete kaviár nagyon jól esne! – kezdett újfent kicsinyes, gonoszkodó kekeckedésbe.
– Hát... azzal sajnos nem szolgálhatok, de szívesen készítek neked egy téliszalámis szendvicset, ha így megfelel?! – kérdezett vissza.
– Felőlem! – legyintett.

Az unokaöcs azonnal megpróbálta kevés eredménnyel viselkedésre utasítani:
– Evelin! Mit kell ilyenkor mondani?! Hadd halljam csak!
– Köszönöm szépen! – válaszolta kántálva, mintha gyerek lenne, majd hozzátette: – Muszáj neked folyton nyaggatnod az embert! Ez übergáz!

Az író eközben szorgalmasan lejegyzetelte az éppen a keze ügyébe akadt jegyzetpapírra azokat a kisebb-nagyobb pikáns párbeszédeket, melyeket nagyon jól hallhatott a zárt ajtaján belülről. Mintha tartott, vagy egyenesen viszolygott volna attól a plusz feladattól, hogy neki személy szerint illik kimennie, és bemutatkoznia. Mintha azáltal, hogy kimegy, konzekvensen fel is fedi magát, amitől szinte azonnal lelepleződik, és – meglehet – hogy máris elveszítheti a benső személyiségét, ami segített neki, hogy az maradhasson, aki, és ne szerepeket kelljen megformálnia – legalábbis – a külvilág szemében.

Időközben a csintalan kis lenszőkehajú kislányka is felébredt édesded álmából a hálószobában, és máris készen állt, hogy huncut bájossággal rakoncátlankodhasson egy kicsit:

– Néni? Te sokkal öregebb vagy, mint anyuci! – jelentette ki, és kedvesen mosolygott hozzá, amitől az asszonynak kisebb könny szökött a szemébe.
– Tudod, kicsim, ez egy természetes folyamat! Előbb-utóbb te is idősebb, tehát öregebb is leszel, és tapasztaltabb! – adta meg a választ a feltett kérdésre.
– De én most szeretnék megöregedni! – tiltakozott kisebb harciasággal, kompromisszumokat nem tűrve a kis hölgy.
– Na, ne mondj ilyet! Mindent csak szépen lassan!

Időközben az asszony kiment a konyhába, és készített egy téliszalámis szendvicset a vadóc kamasz lánynak, aki szemmel láthatóan már halálosan unta magát, és a legszívesebben máris haza, vagy világgá ment volna. Bármire hajlandó lett volna, csak hogy ebből a kissé kínzó, és terhes kötelességérzetből végleg kiszabaduljon.

– Tessék, kicsim! Parancsolj! – rakta el gondosan, műanyag tálcára téve a félbevágott kenyérszeleteket a nappali dohányzóasztalára.
– Köszi, öreglány! – harapott máris egy hatalmasat a kenyérbe a vadóc lány.

Apja persze azonnal rászólt:
– Evelin! Hányszor szóljak! Mit kell mondani?! És egyébként is hogy beszélsz te???
– KUSS, fater! – hagyta el telitömött száját a tiltott szó!
– Nem igaz! Már megint kezdi! Elnézést kérek! Nem szokott így viselkedni, most biztos már fáradt! – jött az unokaöcstől a mentegetőzés.
– Már ne haragudj, kedves kislányom, de ha az én gyerekem volnál, akkor fegyelmet és rendet tanulnál, annyi szent! – szólt rá határozottan az asszony, mire a vadóc lány csöndesen félrehúzódott a robbanással fenyegető konfliktusok mezejéről kissé távolabb, és helyette inkább a nappaliban is felhalmozott nagyobb méretű könyvespolcok széles választékát kezdte kedvére mustrálgatni.

– Hú, mennyi fölösleges könyv! Rakhatnánk belőle egy nagy tüzet is! – vélekedett tréfálkozva.
– Evelin! Hogy mondhatsz ilyen butaságot! – szólt rá megint az apja. – A könyveket olvasni szoktuk, és nem elégetni! Szerintem én is ilyen lehettem az ő korában! – jegyezte meg némi kisebbfajta büszkeséggel az unokaöcs.
– Nos, hát ő, amennyire én emlékszem, te nem voltál ennyire... szabadszellemű... inkább az Ancsa volt a nagyobb szájú! – jegyezte meg az asszony.
– Hát ami igaz, az igaz! – adott igazat keresztanyának a férfi. – Akkoriban minden vágyam az volt, hogy menő focista legyek, és most nézd csak meg, mire vittem?! Dolgozok, mint egy állat, és úgy érzem, nem jutok el sehová sem!
– Azért ne legyél magadhoz nagyon szigorú, kicsi szívem! – jegyezte meg a barátnő.

– Anyuci! Játsszunk valamit! Unatkozom! – felelte a szőke kislányka anyja ölében, és ilyenkor muszáj volt valamivel lefoglalni, így anyukája máris elővette a táskájából a közepes méretű babát, amivel a kislány – átmenetileg – lefoglalhatta magát.
– A nagyobbik lányod nem jött el? – kérdezte most az asszony.
– Nem! Őt kifárasztotta a korcsolyázás! Ami érdekes, mert szerintem eleve atletikus alkatú, és jól bírja a gyűrődést!
– Te is tudod, hogy a téli időjárás jócskán kiveszi az ember fölös energiáit – vélekedett az asszony.

– Fater! Mikor megyünk?! – érdeklődött a vadóc lány, aki most szándékosan a háttérbe húzódott, hogy részletesen megfigyelhesse a rokonnak hívott asszonyt, és annak minden árulkodó mozdulatait.
– Nem sokára, Evelin! Kérlek, bírd ki, és viselkedj! Mit fognak rólad gondolni?!

Időközben az író gondolataiba mélyedt! Megpróbálta részletesen átpörgetni agyában a megtörtént múlt emlékeit. Vajon ő milyen apuka lett volna, ha születtek volna gyerekei? Vajon minden szülő ugyanazokat a hibákat követi el, mint a legtöbb szülő? Vajon milyen élete lett volna, ha menyasszonya annak idején nem a biztos luxus életmódot, és anyagi hasznot választja, hanem a feltétlen, őszinte, halhatatlan szerelmet?! Vajon örökké szőrszálhasogató, és semmivel egyet nem értő apja miként és hogyan viszonyulna hozzá?! Ehhez hasonló kérdéseket tett fel magának, és megpróbálta rá megtalálni a lehető legmegfelelőbb válaszokat.

Kapásból eszébe jutott egykori filozófiaprofesszora az egyetemről, aki Epiktétoszt vetette be mindig, ha bárki azt mondta, hogy változtatni szeretne: „Ha fejlődni akarsz, fogadd el, hogy bolondnak fognak tartani!” – meglehet, hogy kissé túlságosan is jól sikerülhetett a dolgokhoz való hozzáállás. Ezzel a szólással csupán egy probléma akadt, hogy sosem létezett még olyan társadalmi berendezkedés – ha tetszik – az ókortól egészen napjainkig, mely elfogadta volna a kreatív újítókat, és azokat, akik fejlődni, gyarapítani szerettek volna!

Továbbra is halotti némán, egyetlen moccanás nélkül fülelt, és hallgatózott, és persze megpróbálta kitalálni, hogy miről is beszélgethetnek a „rokonok” egymás között. A télies, ikrásodott napfény még utolszor beköszönt a reluxával besötétített ablakán. Ez is mennyire jellemző volt az író viselkedésére: ki láthat többet?! – Majd kicsivel délután háromnegyed négy lett, és az unokaöcs és a kis családja már menni készült, miután a gyerekek jócskán elfáradtak, és a jó hangulat is laposodni kezdett. Megköszönték a vendéglátást, majd a vadóc lány – érdekes módon – szót emelt, hogy szeretne megismerkedni apja unokabátyával, aki még mindig dolgozószobájában kuporgott.

– Óvatosan kukkantsunk be hozzá, mert fontos kutatómunkákat végez! – javasolta az asszony, aki óvatosan kinyitotta felnőtt fia szobáját. A kis család tagjai kissé meg is lepődtek. Talán nem is a pusztán csak tizenkét négyzetméteres, egérlyukszerű szoba méretein, sokkal inkább a tonnányi könyvek sokaságától, mellyel az író menedék gyanánt körbe szerette venni magát.

Amikor felnézett jegyzetpapírjaiból, és meglátta unokaöcsét és a gyerekeket, kissé tétován és bizonytalan módon felállt, és megvárta, míg valamelyik felnőtt el nem szólja magát.

– Igen! Nos hát ő az unokabátyám, Attila, aki egyben tanárember is! – mutatta be gyorsan testvérrokonját barátnőjének, aki máris kezet nyújtott, amit az író kissé bizalmatlanul, de viszonzott.

A kis lenszőkehajú kislány félve anyja ruhája mögé bújt, akárcsak a nagyobb kamasz lány, és félelemmel vegyes tisztelettel méregették a termetes, nagy óriásnak látszó ismeretlen férfit, aki kissé hevenyészett módon megpróbált egy kedveskedő mosolyt erőltetni az arcára, hiszen valamikor úgy tanulta pszichológiából, hogy a bizalom elsődleges elnyerési módja a kedveskedő mosoly.

– Látjuk, hogy valószínűleg nagy munkában lehetsz! Csak benéztünk egy kicsit, és már nem is zavarunk! – közölte az unokaöcs, majd bizalmasan kezet ráztak egymással, és mentek az autójukhoz. Az asszony lekísérte őket a liften.