A tudatalatti-jel adása

Megcsobbant arcomban
– így a messzi évek távolából –,
még mindig egy rettegő kisgyerek néz vissza rám,
aki már cinikus, megkeseredett Aggastyánná lett.
Vissza kellene térni a háborítatlan Külön-Béke honába,
talán Hawaii-ra, vagy Seychelle-szigetekre, Új-Guineába,
ahol még az Anyatermészet is
makacs volt, s nyughatatlan.
Magához láncol az önmarcangoló
mindennapi életben maradás,
mint a megtűrt alázat kicsinyes képlete.

Mellemre sziklákat dobálnak
a mindennapi gondok s bajok,
s míg szív-ketyegőm egyre csak jár,
kalapál örökmozgón – félő –,
húsz év múltán könnyen megáll váratlan.
Láthatatlan kezek irányítják
a sakkbábú-embereket,
akik nem önálló akarattal rendelkezhetnek,
s a nagy forgó Egész is
egyre inkább rozsdásodásnak indult e században!

Mint jól záró farkascsapda alatt
a megtépázott kisemberek,
egyre kisebb szárnyakkal verdesnek,
vagy mint az ostromló hullámok
egymásnak feszülnek,
egymást ócsárolják, feleselnek
– kripta-arcok mögött vergődő
patak-könnyek kiabálnak,
s nincsen, aki megvigasztalja őket.

Ebben a kalitka-ketrec világban
jószerivel még a hazugok is
éppen úgy fuldoklanak,
akárcsak az értelmet értők,
s inkább gyűrött árny-kísértetekre
hasonlítanak még azok is,
kik önként nem hódoltak be.
Mintha szélsebesen hömpölyögne
az alvilági Styx – visszatérni a Valóság
látszat-díszletei közé már szinte lehetetlen;
némán nyitod ki kalapáccsal
a makrancsos dióbelet,
mert arra vagy kíváncsi:
vajon a dió miként élhet
komfortos menedék-magányban ott,
ahol már mindenki fel akarja falni?!

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.