NINCSEN KAPASZKODÓ

„Itt az ideje tudomásul venned, öreg harcos, hogy vénülsz! Bizony ám! Hiába is húzod az orrod, vagy vágsz grimaszokat a tükörben, mely eddig még sosem hazudott neked!” – a férfi erősen gondolkodóba esett. Lehetséges, hogy tényleg eltelt már ennyire az idő, mióta kibújt a jó öreg anyaméh otthonos és kényelmes fogságából, alig kilenc hónappal azután, hogy megszületett. De hát ez nem egy átkozott Fitzgerald-féle sztori, amit később, naná, hogy megkapja az Oscar-díjat, méghozzá bravúros szereposztással és zseniális stábbal. Ez is csak Amerikában fordulhat elő. Nem ez itt most a masszív valóság.

Még egy utolsó simítás a frissen borotvált arcon; mintha a borotválkozás nyomot hagyott volna. Szinte azonnal észre lehetett venni, hogy néhány rakoncátlankodó szőrtüsző máris begyulladt, mintha csak így akarna demonstratívan tiltakozni az öregedés fizikai, tehát tapintható jeleivel szemben. Mit is mondott egykori bölcs filozófiatanára még az egyetemen: „Ha változtatni akar a dolgok menetén, ifjú barátom, akkor fogadja el, hogy az esetek többségében bolondnak és idiótának fogják tartani!” – a legkedvesebb idézetet választotta Epikurosztól. Hát igen! A régi tanári gárda között igenis voltak nagyon bölcs és emberséges emberek. És a legtöbb fiatalból rendes és becsületes ember lett. Hát akkor meg miért változott ekkorát a XXI. század rozsdásodásnak indult kereke?! Ezt sehogyan sem tudta megérteni.

A múltkor meghalt az egyik szomszéd néni, akinek hatalmas, mennyezetig érő könyvtára volt a lakásában, és legalább vagy tizenkét macskája. Micsoda szag és bűz volt ott, amikor verseskötetekért ment, hogy elolvashassa őket. Aztán a tüneményes, huncutszemű idős hölgy váratlanul rákos lett. Utolsó stádium, és mintha megérezte volna, hogy ez lesz az ő utolsó, végzetszerű találkozásuk.

– Látja, kedveském! Amikor csitri fruska voltam a századforduló idején, még bálokba jártunk legkedvesebb barátnőimmel, és volt igazi kávéházi irodalom. De ha most megnézi, kedveském, akkor mit lát?! Néhány senkiházi, álszent dilettáns, aki csak hírnevet meg befolyást szeretne bizonyos körökben, kijelenti, hogy bestseller szerzővé avanzsált, holott még a fenekükön fityeg az az átkozott tojáshéj, és még alig szagoltak valamit hozzá az élethez! Hát hol van itt az igazság?! – kérdezte, faggatta önmagát, mintha a lehetséges válaszokat bárki is meg tudná fogalmazni határozottan vagy épp egyértelműen.

– Kedveském! Egy nagy szívességet szeretnék Öntől kérni! Elvégre Ön, kedveském, tanárember, tehát néminemű egyetemes műveltséggel rendelkezik, ezért Ön dönthet az írástudók felelősségével is! – ránézett nagyon komolyan, bölcsen, akár egy mecénás vagy üzletasszony. – Szeretném megkérni, hogy a könyveimet ne adja oda senkinek! Ha a másodunokatestvérem eljönne, kérem, mondja meg neki, hogy bizonyos értéktárgyaimat elviheti magával, de a köteteket nem adom! Mindent részletesen végrendeletbe foglaltam! – hirtelen kegyetlen köhögőroham lett rajta úrrá. Enyhén reszkető, májfoltos, ám gyöngéd kezeivel nagyalakú, hivatalos papírt vett elő az egyik mahagóniszínű asztalfiókból, és egyenesen a férfi elé tolta.

– Ha nincsen egyéb hozzáfűznivalója, kedveském, nyugodtan írja alá, hogy hivatalos legyen! – nézett rá segélykérőn, és mégis szívszaggatóan. A haldokló emberek utolsó kérése ez még az életben lévők felé. A férfi átolvasta a végrendeletet, zakója zsebéből egy hegyes végű töltőtollat halászott ki, majd aláírta a hivatalos papírt, melyet az idős hölgy valószínűleg később azonnal el fog juttatni az ügyvédjéhez vagy a megbízott hagyatékgondozójának.

– Látom, hogy bántja sok minden, kedveském! De ez így van rendjén! Az élettel is előbb-utóbb mindannyiunknak muszáj elszámolnia. – Megpróbált fájdalmasan mosolyogni, és csillogott zöldesbarna szeme, mint aki újra fiatalnak és élettelinek gondolja magát.

– Nem muszáj, hogy eljöjjön a temetésemre, ha nem akar! Mégis... tudja, az ember az élete végén már mindent megbán! Én azonban kicsit büszke vagyok, hogy mindig hihetetlenül tehetséges és különleges emberekkel igyekeztem magam körbevenni, és nem szégyellek semmit... – nagyon gyenge volt a hangja, de még mindig érződött rajta az életszeretete, és minden, ami meghatároz egy egész, teljes értékű embert.

A férfi óvatosan felállt, úgy érezte, mennie illenék. Meghajtotta magát, majd kezet csókolt az idős asszonynak, akin látszott, hogy valósággal azonnal le van kötelezve, hogy élnek még e mostani groteszk században is igazi úriemberek.

A férfi óvatosan kilépett a bejárati ajtón, majd a lépcsőház egyik sarkában talált magának egy hangmentes, csöndes zugot, és keserves sírás kezdte fojtogatni. „Miért kell állandóan a jó és értékes embereknek meghalniuk?! Miért nem lehet úgy leélni legalább száz évet, hogy boldogság és egészség lehessen egy ember életében?” – tette fel saját magának a kérdést. Húsz perc után váratlanul rájött, hogy nyilvános helyen azért mégsem járja, hogy egy érett férfi sírjon, mint egy kisgyerek, ezért abbahagyta, és visszament a lakásába.

Még hajnalban az idős hölgy békésen elaludt álmában. Ez volna a kegyes halál? A férfi másnap valósággal megdöbbent, és hosszú percekig képtelen volt magához térni a bűntudatból és a tartós sokkból, hogy talán vele kellett volna maradnia, legalább még egy kicsi, de annál jelentősebb ideig. Most megint heves, fojtogató zokogás környékezte.

A temetést még azon a héten lebonyolították, miután az idős hölgy részletesen elrendezett maga körül mindent. Ügyvédje is eljött a temetésre, feltételezve, hogy a férfi is ott lesz, aki szerepelt a végrendeletben, és nem is tévedett. A férfi agársoványan, némaságba dermedve állt, amikor egy ember elkezdett beszélni az idős hölgy hosszú, kalandos életéről, és miután fél óráig beszélt egyfolytában, két gyászhuszár közül az egyik megfogta a kis márványszínű urnát, és a földi hamvakat egy aprócska, falba vájt kockába tette, majd egy márványfelülettel lezárta a kis kocka bejáratát. Akik ismerték az idős hölgyet, szinte kivétel nélkül mind eljöttek, hogy megtiszteljék jelenlétükkel az elhunytat. Az idős hölgynek csupán egy középkorú fia és annak barátnője volt még jelen, akik semmifajta hajlandóságot sem mutattak arra, hogy legalább míg életben volt az idős hölgy, rendezzék vele a nézetkülönbségeket, most viszont nagyon úgy tűnhetett, hogy valósággal már alig várják, hogy rátehessék a kezüket a régen áhított örökségre.

– Fogadja őszinte részvétemet! Nagyon sajnálom… – ment oda hozzájuk a férfi, mire az idős hölgy fia előbb meglepődött, majd bunkó módjára nem volt vele hajlandó még kezet fogni sem.

Amikor a szertartás lezajlott, és mindenki kiment az időközben jéghideggé dermedt ravatalozóból, a férfi még utolsóként ott maradt, hogy személyesen is megpróbáljon elbúcsúzni az idős hölgytől, aki egész életében olyan volt, mintha nagymamája volna, igazi családtag.

A férfi felszállt a buszra, és közel egy órát zötykölődött, mire a temetőből hazaért. Gyorsan átöltözött kényelmes otthoni öltözetbe, amikor is néhány perccel később váratlanul egy levelet dobott be egy ismeretlen valaki, aki háromszor nyomta meg a csengőt, ám amikor a férfi ajtót akart nyitni, beugrott a liftbe, és szándékosan elkerülte őt.

„Vajon ki lehetett az? S vajon mit akarhatott?!” – ütött szöget a fejében, miközben kiment, hogy a hosszú alakú levélborítékot figyelmesen megnézze, majd egy levélbontó késsel óvatosan felbontsa. Amikor a hivatalos szöveget olvasni kezdte, azonnal rájött, hogy ezt az adott ügyvéd írhatta, aki valószínűleg jelen volt a temetésen.

A hivatalos, pecséttel megerősített dokumentum szerint a következő hétre várja szeretettel az ügyvéd a hagyaték ügyében, hiszen a végrendeleten az ő aláírása szerepelt. Így történhetett, hogy a következő hét elején a férfi ismét öltönyt, nyakkendőt vett, és kissé baljóslatú hangulatban kereste fel az ügyvédet annak saját irodájában.

– Szeretettel üdvözlöm, kedves Török úr! – köszöntötte. – Kérem, foglaljon helyet.
– Jó napot kívánok! Köszönöm! – felelte, majd kissé sután helyet foglalt a kényelmes, párnázott széken.
– Nos, az Ön neve is szerepel az ügyfelem végrendeletén, mely szerint Öné a teljes könyvtár, egy felhangolt, tökéletes állapotban lévő, régimódi zongora, és néhány szintén egyedi és becses értéktárgy.

A férfi azt hitte, rosszul hall. Micsoda botor beszéd ez! Még hogy mindent, ami a lakásban fellelhető, egyedül ő örököl. Ennek a fele sem tréfa, hiszen jól megtapasztalhatta már az idős hölgy felnőtt fiának kétszínű és számító természetét. Most félszegen, kissé hezitálva fordult az ügyvédhez:

– Elnézését kell kérnem, tisztelt ügyvéd úr, de szeretnék kérdezni…
– Csak tessék nyugodtan! Engem azért fizetnek, kedves uram! – fordult barátságosan feléje.
– Bizonyára Ön is értesült róla, hogy az idős hölgynek van egy felnőtt fia, akinek a szándékai – véleményem szerint – alapból nem tisztességesek, és több mint valószínű, hogy esetleg megpróbálhat ellenségesen, vagy ami még rosszabb, fenyegetően fellépni velem szemben. Érdeklődnék, hogy nem lehetne valamit tenni annak érdekében, hogy ebből a hagyatéki megállapításból a továbbiakban ne legyen vérre menő, brutális háború?! – kérdezte félszegen.
– Kedves Török úr! Teljes mértékben megértem és elfogadom az Ön egyéni aggodalmát, de kérem, itt törvények és jogszabályok vannak, és amennyiben ezt bárki önhatalmúlag felülírja, amint Ön is fogalmazott, akkor azt a lehető leghatározottabban és legszigorúbban büntetni fogják. Bízzon bennem! Én már több mint harmincöt éve praktizálok, és elég sok ocsmány dolgot láttam és tapasztaltam életem során. – Elővett egy hivatalos nyomtatványt, mely már ki volt töltve, és csupán csak egy aláírásra várt, majd egyenesen a megilletődött férfi orra alá dugta.
– Akkor arra szeretném kérni, kedves uram, hogy figyelmesen olvassa el ezt a dokumentumot. Nyugodtan szólhat, kérdezhet, ha valamit nem ért, vagy valami nem volna világos, majd amennyiben egyetért, aláírásával szentesítheti.

A férfin látszott, hogy egy jelentős percig megáll a keze a levegőben, amint a hivatalos iratot átvette, hogy figyelmesen tanulmányozhassa a sokszor érthetetlen jogi paragrafusok kósza szövevényeit. Így is legalább tizenöt percbe telt, mire igyekezett minden részletre kiterjedően alaposan átrágni magát az iraton. Amikor végzett az olvasással, felnézett kérdő tekintettel:

– Szeretném megkérdezni, hogy ha én ezt most aláírom, akkor milyen kötelezettség terhel engem?
– Tisztelt Török úr! Önt a továbbiakban, legalábbis jogi értelemben, kötelezettség nem terheli, viszont azokat az ingóságokat és értéktárgyakat, melyeket ügyfelem Önre hagyományozott, azokkal szabad önrendelkezési joga lesz, és a tulajdonába kerülnek.
– Ó… értem… – töprengett el egy pillanatra. Látszott rajta, hogy idő kell neki, hogy megeméssze a hallott információkat.
– Bocsásson meg, tisztelt ügyvéd úr, a kérdésem miatt…
– Igen? Nyugodtan beszéljen! – figyelt rá.
– Még mindig nem vagyok teljes mértékben nyugodt, miszerint ha az igazi hozzátartozók felbukkannak, és esetleg nagy valószínűséggel kitörne a patália, akkor ilyen helyzetben mi a teendő?
– Megértem az aggodalmát, kedves Török úr! Amennyiben olyan törvénysértő eseményt tapasztal, mely jogszabályokba ütközik, abban az esetben nyugodtan felkeres engem itt az irodámban, és gondoskodni fogok róla, hogy a bűnösök elnyerjék méltó büntetésüket! – közölte kissé teátrálisan, színpadias jelleggel az ügyvéd, akin érződött, hogy nagyon is értheti a dolgát, elvégre már közel harminc éve volt a szakmában.

A férfi mégis furcsa, mondhatni vegyes, negatív érzésekkel hagyta el az ügyvéd irodáját, és ment hazafelé, ahol újabb szomorú esemény fogadta. Az idős hölgy kis lakását időközben valakik teljesen kifosztották. S miután a bejárati ajtó kulcsai a férfinál voltak, és más aligha mehetett be, a férfi most újból gondolkodóba esett, hogy kik lehettek a vélt tettesek.

Óvatosan bement a felfeszített ajtón. Az egykor meghitt, hangulatos, igazi otthonból szinte alig maradhatott valami. Mint akit teljes mértékben kibeleztek. A gyönyörű hollófekete zongora össze volt karcolva, még a húrjait is elvagdosták egy acélfogó segítségével, elrettentő példaként, míg a legtöbb értéktárgynak automatikusan lába kelt. A hatalmas könyvespolcokat viszont érintetlenül hagyták a számító gazemberek.

A férfi azonnal lement a gondnok kis lakására, és kért tőle egy amolyan görgős kis kézi targoncát, hogy legalább a könyveket megmenthesse a pusztulástól és a tartós enyészettől.

– De hát ki művelt ilyen gonoszságot, kedves Török úr?! – kérdezte hitetlenkedve és döbbenten a gondnok, aki maga is segített a férfinak pakolni, és kicsit kitakarítani a lakást.
– Sajnos az a baj a világgal, kedves Suhajda úr, hogy mindig lesznek ostoba, korlátolt gondolkodású, gonosz emberek, akik akkor érzik magukat nyeregben, mikor másnak vagy másoknak fájdalmat okozhatnak! – jelentette ki.

Így is négy-öt órát egész biztosan a kis lakás helyreállításával töltöttek, miközben az egyre kíváncsiskodóbb lakók érkeztek váltott sorrendben, és megdöbbenve kérdezgették őket, hogy kik művelhettek ekkora szörnyűséget.

A férfi később fogta a gurulós targonca kocsit, óvatosan beszállt vele a felvonóba, és hazavitte magával, amit sikerült megmentenie, és a könyvgyűjtemény jelentős részét is. Még aznap felhívta az ügyvédet a kis névjegykártyáról, aki szóhoz sem tudott jutni a történtek hatása alatt, és aki később rendőri feljelentést is tett ismeretlen tettesek ellen.