Önarckép

/József Attila után szabadon.../

Születtem 1956-ban, az év legszebb hónapjában.
Halálom napját még nem ismerem, de
már most megígérem, ha megtudom, megírom majd azonnal!

Hetven, mínusz egy leszek én.
Vallomás e költemény,
mellyel tartozom magamnak,
és azoknak, akik szerettek,
szeretnek, és talán még szeretni fognak.

Most, hogy haszontalan éltem vége
lassan itt van a nyomomban,
elérkezettnek látom az időt,
hogy életemet leltározzam,
és a tanulságot levonjam....

Először is kezdeném azzal, hogy ideje végre megköszönnöm jó anyámnak, hogy
tőle életet kaptam.
Amíg élt szegény feje, bevallom szomorúan, hogy eszembe se jutott,
hogy hálámat kimutassam.
Olyan természetesnek vettem...

Nem voltam túl jó gyermeke.
Pedig mindent megtettem volna érte.

Édesanyámtól megtanultam, hogy a Sors keze van minden létező dologban.
Mindig azt mondogatta, bármit kérdeztem tőle:
– Kislányom, jegyezd jól meg!
Minden meg van írva a Sors könyvében.

Voltam kisdobos és úttörő, egy olyan korban, amikor a rigmusokat csak úgy fújták, de soha be nem tartották...
Igazat sem mindig mondtam, hiába is tanultam a kisdobosok és úttörők
hat és tizenkettő pontját.

Hamar megtanultam a magam kárán, hogy
az élet nem csupa szivárvány,
és hogy nem én vagyok a hab a tortán.

Tanultam is néha, hol sok, hol kevesebb
eredménnyel, viszont sokat olvastam!
Teletömtem az agyam költőkkel és versekkel, írókkal és regényekkel.
Magamról folyton azt gondoltam,
egyszer majd sokra viszem, és hogy író
lesz belőlem.
Sajnos sokat nem tettem érte,
inkább szorgalmasan idézgettem nagyszerű költőnk híres mondatát:
– „Anyám, az álmok nem hazudnak!”...

A szerelem, – mint oly sokunkat –
engem is megérintett,
Ámor nyila telibe talált, és véletlenül eltalált.
Jöttek a gyerekek sorban, egy fiú és egy lány. Örömmel jelentem: unokám is van,
egy szem.

Dolgoztam és építettem én is a szocializmust, lelkiismeretesen...
kommunista szombatokon is
részt vettem lelkesen...
De soha annyit nem kerestem, hogy Bécsbe eljussak.

Voltam KISZ-tag, szakszervezeti tag,
brigád- és csoportvezető, de
nem lett belőlem se író, se költő!
Ezért sajnos hiányérzetem is van,
nem is kevés!

Életem derekán odáig jutottam, hogy szívem összetörte sikertelenségem,
amiért persze másokat is okoltam.
Kórházi ágyon ébredtem fel,
karomban infúziókkal.
A betegségem elvitte minden
maradék életerőmet, ezért magamat a
munka világától megfosztottam.

Elértem a nyugdíjas kort gyorsan,
most végre élhetek a hobbimnak!
Írogathatok kedvemre,
mindegy, hogy elolvassák-e, vagy se?!
Sorakoznak a papírok a fiókban...

Elárulom! – van még egy titkos vágyam!
Szeretném megírni életem legszebb regényét, ha másért nem is! –
minimum egy Nobel-díjért!
Maradjon valami belőlem az utókornak.

Életem, hogyan is mondjam, egyszerűen bár banális,
de én mégis boldognak érzem magam.
Van férjem és családom,
autóm és lakásom.
Megkapom minden hónapban jól megérdemelt nyugdíjam,
amiből ma sem jutok el Bécsig.

Jövőre betöltöm a hetvenet!
Ugyan miért is ne lennék elégedett?!

Életem véget ér lassan. Nem sajnálom.
Csak szeretném tudni előre, a végítélet mikor következik be!
Nem mintha nagyon fontos lenne!
– ha másért nem is –, csak azért is, hogy mindenkit előre tájékoztatni tudjak!
– különben is megígértem.
Mert azt nagyon sokszor hallottam, és megtanultam, hogy érhet bármi az életben:
az ígéret szép szó, – ha betartják, úgy jó!

Ezt is gyakran mondogatták:
LÉGY JÓ MINDHALÁLIG!
Kijelentem komolyan,
én kérem mindig igyekeztem...
– ROSSZ SOSEM VOLTAM!
/SZERINTEM/...

ÉLTEM 1956-tól, ISTEN TUDJA MEDDIG