Körfűrész

Édesapám egy igazi ezermester volt. Nagyon sok mindent barkácsolt nekünk, a lányainak fából, fémből, egyebekből. Nyírt, vágott, fűrészelt, ragasztott, festett.

Az eset, amit most megosztok veletek, jóval később történt. Apukám már nyugdíjas volt, amikor kitalálta, hogy készít, pontosabban épít egy kis fabódét, olyan szerszám-, illetve kerékpártartó-féleséget. Ehhez a munkához azonban nem volt elegendő a saját szerszámkészlete (ugyanis csak kézi szerszámai voltak), ezért a szomszédban lakó fiatalembertől kölcsönkérte a barkácsgépét, mivel szüksége volt körfűrészre. Elkezdett dolgozni a gépen, egyszer csak:

– Auuu!

Hatalmas ordítást hallottunk. Kirohantunk az udvarra, ahol egy horrorfilmbe illő látvány fogadott bennünket. A körfűrész csupa vér, a föld véres, a deszkák véresek, de ami a legborzasztóbb volt: apu tenyeréből csöpögött a vér. Nagyon csúnyán belevágott az ujjába, azt hittük, le is vágta a gép. Szerencsére nem. Azonnal autóba ültettük, és irány az orvosi készültség, hiszen szombat lévén más orvos nem rendelt.

A szolgálatot teljesítő orvos kitisztította a sebet, majd négy öltéssel bevarrta. Mielőtt apukám elhagyta volna a rendelőt, még ennyit mondott neki:

– Feri bácsi, drága, az ilyen masinával óvatosan kell bánni, vigyáznia kell, mert látja, rögtön megvan a baj!

(Kisváros volt a mienk, ahol mindenki mindenkit ismert abban az időben. Apukám a városka egyetlen kávéházának egyetlen főpincére volt, magától értetődő volt, hogy ismerte őt mindenki, így a doktor úr is, ezért a „Feri bácsi, drága” megszólítás.)

A nagy „műtét” után hazajöttünk, de apu bizony nem adta fel olyan könnyen. Kiment az udvarra, és hiába mondtuk neki, hogy hagyja a fenébe azt a körfűrészt, ő minduntalan azt ismételgette, hogy még ma be akarja fejezni a deszkák megmunkálását. Bekapcsolta a körfűrészt, búgott, zúgott vagy tíz percig a gép, amikor is egy hangos:

– A szentségit!

felkiáltás után a hirtelen bekövetkező csendre lettünk figyelmesek. Leállt a gép. Kirohantunk. Ugyanaz a látvány fogadott minket, mint egy fél órával azelőtt. A változatosság kedvéért édesapám most egy másik ujjába vágott bele.

Megismétlődött a korábbi jelenet: be az autóba, irány a készültség! Épp mikor beértünk a készültség folyosójára, nyílt a rendelő ajtaja, és a doki csodálkozva kérdezte apukámat:

– Feri bácsi, hát maga még mindig itt van?

Apukám frappáns válasza:
– Nem, doktor úr, nem „még mindig”, hanem már megint…

A válasz mosolyt csalt mindegyikünk arcára. Apu bement, ellátták a sebét. Hazamentünk.

Otthon édes jó apám harmadszor is ki akart menni az udvarra, hogy befejezze a már majdnem kész munkáját. Sikerült őt azonban lebeszélnünk és meggyőznünk arról, hogy jobb lesz, ha marad az ő jól bevált, régi, megszokott kézi szerszámainál. Úgy is lett.

Másnap aztán a szomszéd átjött, a maradék két deszkát kellő méretűre elvágta. Három nap múlva pedig apukám összetákolta és felállította a fabódét.