A hídon (egyperces novella)

Hetek óta készülök erre az utolsó fellépésemre. Mindent alaposan átgondoltam. Többé nem bánt engem senki. Nem leszek senkinek sem a játékszere. Egyszer s mindenkorra véget kell vetni ennek az egésznek. Sokat gondolkodtam, mitévő legyek. Annyi minden megfordult a fejemben. Végül erre esett a választásom. A napot is alaposan elterveztem: ma van a férjem születésnapja. Férjem? Ah, pontosabban ő csak egy férfi, akivel egy lakásban élek… Úgy élünk egymás mellett, mint két idegen.

Lassan lépkedek a város sötét utcáin. Félórás séta után elérem célpontomat, a hidat. Felmegyek, körbenézek. Alattam zúg a mély, fekete víz. Sokáig nézem a gyilkos folyót. Didergek. Nézem, egyre csak nézem a vizet, a partot nyaldosó hullámokat. Újból felteszem magamnak a hónapok óta foglalkoztató kérdést: miért?

Választ azonban nem kapok. Senki nem hallja néma segélykiáltásomat… Ketten vagyunk: a víz meg én. Nézem a hömpölygő folyót. Úszni nem tudok, tehát nincs kockázat, bátran ugorhatok. Meg kell tennem! Nincs több elnapolás, nincs több halogatás. Most kell megtennem! Most!

Felmászok a korlátra, és leugrok.

Repülök, szállok, lebegek…