ÉDESAPÁM

Szigorúnak tűnik összeráncolt, kéken csillogó szeme,
de melegen simogat fényével egyfolytában vele.
Nem szól feleslegesen egy szót sosem,
de támasz, ha az élet gáncsot vet nekem.

Nem ítélkezik felettem soha, ha elesem,
vétkeimet elnézi, és kiáll küzdően mellettem.
Ő egy nagyrabecsült, erős gyökerű tölgyfa,
kinek lombja betakar, árnyéka elűzi a rossz démonokat.

Büszke rám, ha nem is szócsövön hangoztatja,
lágy mosolya hófehér lelkével elárulja.
Nem bánja kirepedezett, dolgos keze, ha miattam fáj,
jósága magával visz engem, mint a folyót az ár.

Féltése felém, tudom, végtelen,
s ha elbukok, ő újra felemel a mocskos sárból engem.
Nem oktat, szid – csak bölcsen int az életre,
sugallva így, hogy elmondhatatlanul szeret engem.

Hozzászólások (1 darab)