ÖRVÉNY

Mint az örvény, úgy kavarodsz bennem,
és szakítasz minden édes fordulatnál egy új részt belőlem.
Egy pillanatra megállsz, beáll a pihenést hozó szélcsend,
de mint a tornádó, hogy csak új erővel, új keringésbe kezdhess.

És én forgok veled, egyre csak visz az őrület magával,
leállni, kiszállni bátorságot nem nyújt a nyugalom világa.
Tested már beárnyal, hiába nyitnám szemem a fényre,
s rombol az örvény, kiölve belőlem minden reményem.

Csak te maradsz, csak lüktető zakatolásod,
könyörgő szemeim kérik a kegyelmet, a boldogságot.

De te utoljára még egyet pördítesz rajtam,
hogy végül lehullva eltemessen a fájdalom magánya

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.