LEERESZKEDETT ALVAJÁRÁS LÁRVA CSENDBEN

Minden korban ez
a láthatatlanságig kifeszített,
merev, zuhanó repülés,
melybe az ember önkéntelen,
menthetetlen csak
úgy muszájból bele-belekapaszkodik,
mert mást aligha tehet.

Kicsinyeskedő, önző darazsak
dőzsölnek, fullánkjaikat
mélyre mártva bőrödben,
a felépített életedben,
melyet kikapartál magadnak;
magad is ritkán veszed észre,
hogy csalétek lettél,
akit továbbra is meg
lehet vezetni,
be lehet csapni.

Odakint agymosott
idióták tömege,
akár az eszüket vesztett,
lázas vakondok egyre csak
maguk előtt túrják
kétes értékű, szánalmas
karrierek alagútnyi mélységeit,
mert úgy gondolják,
hogy ott van a nagyobb
érvényesülés, ahol
az ember éppen jócskán
seggéket nyal egyeseknek,
de mindhiába,
mert hazug lárvacsönd
tapad egyébként is
szennyfoltos lelkükre,
gúzsba kötve.

Mert az élhető életben
egyre inkább meg-megbillen
az egyébként is velejéig ingatag
s egykedvű mérleg, ti. hogy
éppen ki merrefelé s hova húz?!
Miért kell állandó huzavonák
közepette bukdácsolni
végestelen
örökkévalóságokon fel-le?!
Bizonytalanított,
kétséges holnapoknak
szilánkokat bontogat
meg nem értett sebe.

Félő véletlenek önző
stigma-vétkeit
az egyszerű ember fülön
már aligha csípheti;
most az lett a szokás
egyre inkább, hogy
a nyugdíj is csupán kiváltság,
s csupán csak adható,
s aki negyvenegynéhány
évvel később a viharvert
gyermekkor szorongásaiból
még szeretne egyáltalán
méltó módon kilábalni,
annak kicsit jobb is Pokolra menni,
hogy legalább melegedni tudjon,
s ne fagyjon halálra tüzelő híján.

Gyomorbajos, húgyköves,
totyogó aggastyánokká így
válnak az előre megtervezett
vágyak, ösztönösen
kiszámított tervek,
célkitűzések.
Kényszerűségből bóbiskolnak
el megélhető életük mellett!

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.