LÁBADOZÓK SZÍNLELT ALVÁSA

A személyiség belső magját
rendre mérlegre teszik sztereotípiák,
előítéletek; sáfárkodni kénytelen az,
aki még őszinte–igazi
megismerésről álmodik.

Tenyerén hordozza inkább önző,
kiszámítható vesztegségeit,
melyek ugyanúgy bekövetkeztek volna,
ha épp nem vele történnek
meg múltja szakadékai között.
Talán meg jobb is, ha örökkön
veszteg marad, s inkább
szunnyadó lábadozó lesz,
aki inkább tartós,
huzamos alvást színlel,
akár az idült nekrofiliások többsége,
csakhogy végleg megúszhassa,
ami igazándiból még várakozik rá.

A mohón megsértődő nyárpolgárokat
is egyre gyorsabban
önkéntelen utoléri már
a tartós feledés;
szétmállasztja önmagát
megannyi kétséges hízelgő közt,
míg ellenlökések
sorozata újra és újra lök rajta egyet.

Mintha derengő ürességben
még egyre keresgélne valakit,
akire minden sorsdöntő
lét-szituációban lehetséges számítani;
önmagát lassan megelőzve
egyszer csak elérhet a célvonalra.
Mosolyok brutálmorbiditásával
lassacskán már mindenki
inkább szétesni hagyja önmagát,
mert mást már aligha tehet.

Agymosott részegségek
rámolják mostan odakint
ki még a szabadgondolatok
szellemi táplálék–spájzát is,
ha van még mire fogni.
Óvatos szeretet már egyre
ritkábban foglal önmagába kínos,
kísérletező sorokat,
meghívásokat,
melyeken azért illene
részt venni s megjelenni.

Rejtjeles vágyakozások
múlnak el észrevétlen
egyik pillanatról a másikra,
hiszen olyannyira idegbeteg
ez az egész, amit most
e meggágyult kinti világ
magával művel,
hogy az már teljesen átlépi a nonszensz,
vérlázító groteszkség idült lázgörbéit is.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.