"Lélek hang"

Nézek ki a tájra, bele a nagyvilágba,
Látom a szép magas fákat, s a távolban egy modern házat.
Ó hogy irigylem őt,
kinek megvan minden ablaka, s büszkén áll az összes fala.
Kéménye is oly pöffeszkedő,
füstöt ontó, melengető.
Ó, hogy utálom őt,
Kinek este csillogva világít minden ablaka, s
sötétben sem vesz nyoma.
Egykoron én is büszkélkedtem, az utcában a legszebb lettem.
Kerítésem elegáns lett,
égbe törő,
de ezt mára, már megette az idő.
Ó, hogy szerettem épülni,
Hajdanán szép legények keze közt szépülni.
Sokan jöttek, építgettek, a téglámhoz maltert tettek.
Kaptam sok szép gerendát, s fejemre cserépkoronát.
Az égigérő kéményemen nagy füstkarikát eregettem.
S mikor végleg elkészültem,
csodás örömben részesültem.
Kaptam két szerető bentlakót, majd két kis apró kalandort.
Falaim közt nevetgéltek, tornácomon heverésztek.
De volt olyan is mikor elbújtattam őket,
Anyának, Apának feladva a fejtörőket.
Aztán elhagytak.
S én egyedül maradtam, lakatlan.
Nem volt már ki gondomat viselje,
se ki elmozdult cserepem helyére illessze.
Többet új ruhát senki sem adott,
s most látják milyen szétesett vagyok.
Néha valaki megáll s nézi az egykoron büszke udvarom.
S én ordítok:
Ajtóm csapkodom.
Gyertek, gyertek itt vagyok, én meleg otthont adhatok!
De hiába is kiabálok,
Új gazdára nem találok.
Ó, mily magányos is ez,
Elmúlni így, hogy már senki se szeret.
Törött szemeim vakon néznek a napsugárba,
fénye végigfut a magányos konyhába,
átsuhan a nappalin
s sötétben hagy a kisszobába.
Nézek ki a tájra, bele a nagyvilágba,
Látom a szép magas fákat, s a távolban repülő vadkacsákat.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.