GYANAKVÓ SORS-EGYENSÚLY

Rejtőzködve kitagadottnak vélt,
morális biztonság hálója alatt,
akár vaksi vakondok,
de soha meg-nem-engedni,
hogy még kiszolgáltatottabbá
tegyen a néma vak Sorsszerűség
- az ember így várta volna azt,
hogy elfogadják.

Mint fénycsóvák csorogtak
elárvult szivárványok
délceg falán kicsit úgy
volt már mindenki saját
önzőn féltett hiú büszkeségével is.
Mint dögevő, hitvány legyek
egymást is beköpték
- ha csak az kellett -,
hogy méltóképp
érvényesülhessenek
ötperces-hírnevek ranglistáin.

Mindannyian megvénült
gyermek-arcunkkal
vagyunk viselősek;
mintha mindig is
farkascsapdákat
állított volna nem
csupán a puszta,
zsigeri lét testünk
ketrec-börtönébe zárva
- de a Mindenséggel viselős,
halhatatlannak gondolt
szépreményű szerelmek is,
bizalmas szövetség-kézfogások
szent ígéretei,
melyekből - rendszerint -,
sosem lehetett semmi.

Csupán csak a kitartott
folyamatosan gyanakvó
felszínesség az mely
szüntelen egyensúlyoz
emberről-emberre.

A viharvert gyerekkor
parafrázisait bilincsként
jobb volna sokszor lerázni,
de senki sem meri.
Mintha láthatatlan
cérnaszálakon függeszkedne
tátongó szakadékok közt
félúton egy-egy
meg-nem-értett régi stigma-sérelem,
melyet szükség szerint
még illendő volna megtorolni.

Már virtuális hazugságokkal
is rendre fosztogatja önmagát
az ember, mert önzések
vernek kicsinyes tanyát dermedt,
mély lelki terekben.

Mindennapi önkény sárba tapos,
mert az élet-iránytű
már félúton elromlott;
csorgó ősz gyakorta
betemeti élő áldozatait,
hiszen múlások évgyűrűin
bilincsbe verten még ott
csücsül egymaga
a csontváz-fényű magány.
Elzuhan az emberi lét,
mert folyamatosan pörögteti
magát rozsdás válság-kerék.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.