Merjek remélni?

Azt is nehezen hittem el, hogy felém fordultál,
Válaszolni is elfelejtettem, úgy elvarázsoltál.
S mikor ajkaidról a várt kérdések visszhangzottak,
Mintha csak a lelkem mélyéről csengve szólnának.

De éreztem, követsz pillantásoddal, amerre járok,
S hallgattad azt is, amit a többieknek magyarázok.
Jöttél oda hozzám többször, talán vonzottalak oda?
Megértettem, igen! Tetteid s szavaid voltak igazolója.

Azt mondtad, sokat gondoltál rám az eltelt időben,
Többet is elárultam, és nem tagadtam le ezt én sem.
Elmúlt az idegességem, mikor gyengéden karjaidba zártál,
S a következő pillanatban már forrón, édesen csókoltál.

Lelkem szárnyra kelt, mint vad, zabolátlan sárkány,
Eső nélkül kelt életre a minden színű szivárvány.
Szívem oly aprókat dobbant, szinte hangtalan,
Mintha elriasztaná üteme a következő pillanatban.

Együtt lenni veled, talán az utolsó kívánságom volt,
Nem kerestél azóta, lehet, eddig tartott a kék hold.
Tart-e még a csodánk? Kérlek, oly gyönyörű lehetne,
De nem könyörgök, elmegyek, én arra, te erre.

Köszönöm még ezt az utolsó boldogságmorzsát,
Ezt a felejthetetlen, szép emléket s örök érzést.
Nem felejtem el soha szívem őszinte mámorát,
Ha itt vagy velem, kedvesem. Se azt a vágytól izzó nézést.

Köszönöm neked, hogy megmutattad nekem,
Milyen hazaérkezni, mikor karjaid féltő ölelésébe zársz,
Milyen azt csókolni, kinek minden rezdülését ismerem,
Milyen, mikor tudod, hogy ez szerelem, de csak vársz.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.