Sün testvérkék kíváncsiskodó utazása

A várostól nem messze, egy ritkás erdő fájának tövénél éldegélt egy sün család. A lenyugvó nap utolsó sugarai után a szülők az avarágyba kísérték gyermekeiket, ők pedig elindultak a másnapi táplálékot begyűjteni. A két kicsi azonban nagyon kíváncsi volt, ezért nem maradtak búvóhelyükön. Egy csörgedező patakocska hangja hívogatta őket. Barnabás apró lábaival hamar egy úszó faágon találta magát, de Boróka sem akart a parton maradni, utána evickélt. Hamarosan ki is jutottak egy nagy víz partjára, ahová hatalmas ládák voltak lepakolva. Kíváncsiságuk tovább úszott a holdfény tükrében, így bele is huppantak az egyikbe, amikor egy daru beemelte azt egy hajó rakterébe.

Az eddigi gyors haladás csak fokozta érdeklődésüket, de ekkor Boróka megszólalt:
– Mondd, Barnabás, te mit gondolsz, hol vagyunk? Nagyon ismeretlen ez a zárt hely nekem. Nem jártunk még itt!
– Nem tudom én sem, testvérkém, talán túl messze kerültünk az otthonunktól – csipogta.
– Félek, hogy szüleink haragudni fognak.

A hajó vígan siklott a vízen, szelte a magas hullámokat. A két kis sünben egyre nőtt a kíváncsiság. Összemászkálták az egész tárolót, de ötletet sem találtak arra, hol vannak. Órák teltek el, mire a hajó újra kikötött, s a raklapokat kiemelték a partra. Hosszas próbálkozás után végre fel tudták emelni a fedelet, és kipottyantak a homokos talajra.

– Igyekezzünk, innen minél hamarabb el kell tűnnünk – állapította meg a fiúsün.
Nem tudhatjuk, milyen baj leselkedhet a közelben.
– Jó lenne csodálni a végeláthatatlan vizet, a hatalmas fákat – jegyezte meg a másik –, de nem tudni, fenyeget-e valami veszély itt.

A nap sugarai is erősen perzseltek, felfedezésre vágytak inkább, hiszen nem tudták, hol vannak. A táj ismeretlen volt teljesen, magas pálmafák, idegen állatkák a közelben.
– Nézd, Boróka! Sehol egy alma, egy giliszta! Mit ehetnénk? Én már nagyon éhes vagyok.

Fáradtan bukdácsoltak be egy banánfa levelei alá, ami most a legbiztonságosabbnak tűnt. Kimerültségüket néhány falatka banánnal próbálták megszüntetni, de hamarosan álomba merültek.

Ez idő alatt épp arra kóborolt egy makákó, aki épp gyümölcsszerző útját járta. Felfigyelt a két apró gombócra. Körbeszagolgatta őket, az egyiket megpróbálta meg is mozdítani.
– Hm – állapította meg magában –, ilyeneket még nem láttam, erős a tüskéje, s a hasa sem fehér. Valami idegenek lehetnek. Mit keresnek itt?

Majszolás közben tovább gondolkodott, majd riadóztatta a barátait.
– Segítsetek, tennünk kell valamit! Nem idevalósiak!

Átjárták a környéket, ártani akaró jövevényt nem találtak. Jelezték is egymásnak. Néhány sirály és páva vitorlázott csak a környéken.

A trópusi kis majom értett az emberek és az állatok nyelvén is, így kötelességének érezte, hogy szóljon a matrózoknak. Odasomfordált a hajóhoz, és így szólt:
– Emberek! Idegen lények a bozótosban fekszenek. Jó lenne tudni, honnan jöttek, hová tartanak. Apró termetűek, anyátlannak látszanak.

Az egyik rakodómunkás megszánta őket, s elindult vele a mutatott irányba.
A hűsítő levelek alól már keserves nyüszítés hallatszott. A két kis sün kétségbeesésének hangja.
– Valóban nem idevalósiak! – mondta az ember. – Fordíts nekünk, s kérdezd meg, honnan jöttek, mit akarnak.

A sünikék elmesélték nem tervezett útjuk részleteit, és sírva könyörögtek, hogy segítsenek nekik visszatalálniuk az otthonukba. Többé szüleik nélkül nem indulnak ilyen útra. A hajós megsajnálta őket, s megígérte, hogy a következő járaton lesz helyük hazafelé. Ezzel egy banánlevélbe csomagolva, élelemmel ellátva behelyezte őket a rakományok közé. Könnyeket törölgetve köszönték meg a csimpánznak a segítséget.

Az út most még hosszabbnak tűnt, de a remény, hogy hazajuthatnak, erőt adott nekik. A kirakodásnál az egyik matróz átsegítette őket a patakon, izgatottan tipegtek el az ösvény felé. Igaz, az emberi hangot nem értették, de mindnyájuk szemében látszott a boldog elégedettség és a köszönet.

A lapulevél tetőt hamar meglátták a bozótosban. Aggódó szüleik pedig örömest ölelték karjaikba őket. Egymás kezét fogva, lenyugodva mély álomba szenderültek.