Újjáéledt sorsutak

„Merre vagy? A nőknél kódorogsz, Zoltánka…? A holnap déli géppel érkezem. Este hétkor találkozhatnánk.”
Ennyi volt az üzenetrögzítőn.
Nem mondta, honnan érkezik.
Meg sem kérdezte, jó-e nekem másnap este.

Annamari hangja, bárhonnan is beszélt, mintha ott szólalt volna meg mellettem.
Már akkor is így volt, amikor először hallottam meg több mint tizennyolc éve az egyetemen, azon a jellegzetesen népszerű irodalomtörténeti előadáson, melyen egy fantasztikus tenorénekes hangú professzor éppen felolvasta Vajda János verseit, miközben az egybegyűlt legalább száz ember – ha nem több – valósággal úgy itta minden szavát, akár a jófajta virágmézet.

Annamari hangja egyszerre volt gyermekien kíváncsiskodó, amolyan védelmező angyalé, ugyanakkor bohókás, kicsit mindig huncut-csalafinta kanárihang, ami – ha az embernek pocsékabbnál pocsékabb napjai vannak – megvigasztal, felemel, és mindenképp bátorít, hogy jöhet még bőven borúra derű.

A szív alakú arcban elsőre az aprócska, szinte gombszerű szeplők voltak a legszembetűnőbbek, nem mintha az ember máris hibákat vagy kisebb testi fogyatékosságokat keresett volna. Mintha a szeplők hozzátartoztak volna ahhoz az egzotikus vonásokat mutató, tündérien közvetlen és mennyországmosolygós archoz, melyet szinte azonnal észre lehet venni, hiszen a nagy általánosságban szupermodellek arca ez, s mégis, ha jobban belegondolunk, mennyire nehéz az ilyen kaliberű nőkkel egyáltalán egy-két barátságos szót váltani, persze anélkül, hogy az embert azonnal elküldenék melegebb égtájak felé.

Vészesen közeledtem a huszonharmadik évemhez, mely egyben azt is jelentette, hogy nemsokára diplomát is fogok kapni történelemből, és még mindig ott toporgott a sarkamban, mint egy harapós kutyus, az angol középfokú C-nyelvvizsga, melyet szükségképpen muszáj volt letennem, ha bizonyítványt akarok kapni.

Annamari – mikor megismertem – volt több húszévesnél.
Hupikék pulóvert viselt, elvégre már ősz közepén voltunk, és hozzá egy kopottas farmernadrágot.

– Szia, hogy vagy? Ne haragudj, de szabad ez a hely?! – kérdezte szikrázó mosolyával, mely valósággal megdobogtatta a szívemet.
– Ö… izé… miért is ne… – mintha harapófogóval kellett volna egyesével kihúzni belőlem a szavakat.

Meg se várta a válaszomat, szinte azonnal, akár egy fürge őzike, lehuppant a mellettem lévő, még szabad ülőhelyre. Mintha szándékosan, nőies praktikáit felhasználva máris azt akarná, hogy karcsú, szexis, kecses teste szükségképp kicsit az én gusztustalanul hájas uszógumijaimnak dörgölőzzön. Ebből is kitűnt, hogy a nők számára mennyire fontos és lényegre törő a simogatás, egyáltalán a test kényeztetése.

Végül, amikor a professzor termetes termetével belépett, hirtelen síri csend támadt, és senki sem mert beszélni. Megrészegült nyugalommal hallgattuk, amint fejből szavalja kedvenc Vajda János-költeményeit. Aztán, amikor az órának bő ötven perc múltán vége lett, Annamari jelentőségteljesen rám nézett; előbb aprócska sóhaj hagyta el enyhén telt ajkait, később már titkos vágyakozás, mintha a szerelmes vers, melyet kedvenc professzorunk szavalt, rá is hatással lett volna.

Akkor bukott ki belőlem az első – és egyetlen – verssor:
„Szemed, akár a barna éjfél…”

– Ez gyönyörű! Mondj még nekem ilyen szépeket! – mintha csicsergő, kanárihangjában már ott bujkált volna a romantika mellett az ösztönök fokozása, mely szinte mohón arra vágyik, hogy az ember óvja, dédelgesse felbecsülhetetlen és értékes, halhatatlan lelkének kincseit.

A későbbi dolgok már korántsem tűntek annyira szépnek. Annamari később egy filmrendező hallgatóval kezdett járni, akivel volt szerencsém találkozni és kezet rázni, és akinek az egója egyre inkább háttérbe szorított minden más, közös élettel kapcsolatos elképzelést. Legalábbis ahogy Annamari szerette volna az életét eltervezni.

Amikor megkaptam a diplomámat – melyet szándékosan besurranó betörők módjára vettem át, mert semmi kedvem sem volt a sötét-fekete talárhoz, sem a csákós sipkához, ahhoz pedig pláne nem, hogy néhány kellemetlenkedő csoporttárs és persze még barátságtalanabb, gonosz tanár becsmérlő megjegyzéseket és grimaszokat vágva kijelentse: „No végre valahára! Csak megszabadultunk magától is!” – akkor láttam Annamarit utoljára.

Kellemesen napbarnított volt mindkét válla. Hófehér kosztümnadrágot vett fel, mézszőkés haját laza, mégis elegáns kontyba fogta, és pár szóban azonnal érdeklődött, miként tervezem a további életem.

– Szeretnék forgatókönyveket írni, vagy valami hasonlót… – jött belőlem a bizonytalan válasz.
– Ez igen! Le a kalappal! Mindig éreztem, hogy benned több van, mint amit mutatni akarsz! – azzal kétoldalt megpuszilt, nem törődve vele, hogy két-három napos borostám a legtöbb nőt visszataszító gusztustalansággal tölti el, majd tűsarkú, kopogó cipőjével kiment az épületből.

Most, tizennyolc évvel később fejtetőmön jócskán kopaszabb lettem, míg pufók arcomon tokásodásnak indultam, miközben állandóan a tartós, masszív fizikai-lelki kimerülés határán egyensúlyozok, hiszen hétköznapokon valami oknál fogva szeretek hajnali három és négy között felkelni, mint aki esti műszakot visz, vagy mintha lekésnék valami nagyon fontos dologról.

A Rákóczi úton találkozunk, és annyira megőrülünk a másiknak, hogy hosszú percekig csak bámuljuk egymást, akár a furcsa földönkívüli marslakók.

Aztán Annamari szorosan magához ölel, de úgy, mint aki nagy hibát vétett akkor, amikor elengedte a kezemet az egyetem után. Néhány perccel később, amikor kibontakozik az ölelésből, gyöngéden közelebb hajol viharvert arcomhoz, és romantikusan megcsókol. Érezni az ajkán, hogy több mint valószínű, már régóta készülhetett erre a megfontolt tettére. Szólni is alig bírok a váratlan, mégis nagyon is kellemes meglepetéstől.

– Az utolsó talink után te valahogy végképp eltűntél. Bevallom, már vagy egy tucat ismerősödet felhívtam, kutattam, érdeklődtem utánad, hogy mi történt veled, de neked aztán nagyon jó barátaid lehetnek, mert arra vonatkozóan, hogy hol laksz és egyebek, nem kaptam bizalmas infókat! – kicsit számon kérően sikerül a felelete, ami jócskán bizalmatlanná tesz.

Elvégre mit akar még tőlem ennyi év után?!
S miután ő a kezdeményező fél, az illem úgy diktálja, hagyjuk csak egészen nyugodtan kibontakozni.

– Sétáljunk egy kicsit! – szó nélkül belecsimpaszkodik a karomba, mintha máris csúcsszuper bombázó barátnőm lenne, és nem törődik vele, hogy mások mit gondolnak. – Annyi mindent szeretnék neked elmesélni! Először is tudom, mire vagy kíváncsi! – szögezi le azonnal.

– Valóban?! – kérdezek vissza annyira nyeglén, akár egy Karinthy-féle rossz tanuló, és vigyáznom kell, nehogy az érzelmeim kerekedjenek felül.

– Figyelj, Miklós tényleg nagyon jó fej volt, és briliáns koponya! Állítólag Los Angelesben lett rendező! Nem tudom… már legalább két éve nem dumáltunk… – óvatosan elhallgat. Látszik rajta, hogy tapintatos női praktikával igyekszik kiegyensúlyozottan megvárni, míg a hallott részinfók elhatolnak tekervényes agyamig. Kis idő múlva folytatja: – Szóval… később divatcégnél kezdtem melózni, majd megőrültem volna azért, hogy egyszer az én ruháim is a kifutókon állhassanak, csak aztán a szemétláda főnököm le akart velem feküdni cserébe azért, hogy valamicskét előlépjek. Én meg azonnal megmogyoróztam a rohadékot, és kiléptem! A gennyládának még volt képe azt állítani a zsaruknak, hogy csak segíteni akart! Hallottál ekkora szemenszedett aljasságot?! – nézett rám kérdőn babonázó őzikeszemeivel, melyek szó szerint dübörgésre bírták sebezhető szívemet.

– Ö… ezt őszintén sajnálom… – böktem ki nagy sokára. – Aztán mi történt?

– Szerencsére nagyon klassz és belevaló csajos barátnőim lettek közben, és meghívtak Milánóba, majd Párizsba, hogy ha van kedvem, próbáljak meg ott ruhákat tervezni! Én pedig gondoltam egyet, és azt mondtam: nosza! Vágjunk bele! Hátha megütöm a főnyereményt! Varázslatos idők voltak, de úgy éreztem, hogy egy valaki hiányzik az életemből! – úgy néz rám, mint egy kis állatka, aki támogatást, védelmet kér.

– Ó… – annyira meglepődöm, hogy szabályosan köpni-nyelni sem bírok.

– Drága! Ne izgulj semmit! Még mindig anyukáddal laksz, és hárman már túl sokan lennénk! Majd kiveszek egy szobát, vagy keresek egy lakást! – hangja kissé szomorkás, kiábrándult. Látszik, hogy megviselte ez a pár mondat.

– Szó sincs róla! Szeretnélek bemutatni! Persze, ha ez nem okoz neked gondot?! – kérdezek bátortalanul vissza.

Annamarit annyira fölcsigázom és érdeklődővé teszem, hogy rögvest húsos, tokás nyakamba csimpaszkodik, és megint egy hosszú ölelés következik.

– Nem is tudod, drágám, hogy ez mennyit jelent nekem!

Alig pár óra leforgása alatt hazarohan, majd legalább két vaskos, dugig kitömött, méregdrága gurulós bőrönddel jön vissza az egyik barátnője társaságában, annak autójával a Rákóczi útra.

– Szia, drága! Már kész is vagyok! – pakol ki, és szavak nélkül is elvárja, hogy egy rendes úriember cipekedjen.

Mindkét kezembe megfogom a bőröndjeit, míg ő is táskával a kezében elindul mellettem. Jobbára tömegközlekedést veszünk igénybe. Szerencsére eléggé közel lakom, így édesanyám már a kapuban üdvözöl bennünket, és persze kellemesen meglepődik, hiszen Annamariról – bár kétségtelen, hogy rengeteget hallott eddig – mégis nem tudott a nevén kívül képet társítani a sugárzóan igéző nőhöz, aki – bátran mondhatom – sokkal több lett, mint egyszerű vagy átlagos barátnő.

– Szervusztok! Édes fiam! Hát te? – néz rám anyám kérdőn, bár inkább Annamarit kezdi el titokban méregetni.

– Ó… igen, bocsánat! Engedd meg, hogy bemutassam neked a legfantasztikusabb nőt a világon. Ő itt Annamari!

Óvatosan megpróbálom lefejteni kőkemény, hamvas ujjacskáit szőrös mancsaimról, melyeket már most fehérre szorított.

– Nahát! Ezt a meglepetést!

– Üdvözlöm, Annamari vagyok… – mutatkozik be annyira félénken, mondhatni bátortalanul, mintha nem is ugyanaz a karakán és talpraesett nő lenne, mint néhány órával ezelőtt.

– Ugyan! Inkább tegeződjünk, kicsim! – vált át anyám azonnal, hogy a kínos percektől kölcsönösen megkímélhessük egymást. – Hogy találtatok egymásra?!

Hirtelen erőt vesz rajta a megrögzött kíváncsiság, melyet azonnal igyekszem leszerelni, és az ennivaló trükköt dobom be:

– Anyu! Ne haragudj, de lehet valami enni, mert Annamari is minden bizonnyal megéhezett!

Azzal már tessékelem is be a gyönyörű nőt a lakás belsejébe, hogy mégse álldogáljunk fölöslegesen a folyosón.

Odabent anyám villámsebességgel megterít, és azonnal melegíteni kezdi az aznapi ételt, míg Annamari szabadkozni kezd:

– Miattam igazán… fölösleges…

– Ugyan, kicsim! Ülj csak le, ahova szeretnél! Érezd magad nyugodtan otthon!

– Segíthetek valamit…?! – kérdezi újfent.

– Nagyon aranyos vagy, de azért elboldogulok!

Leülünk a nappaliban, miközben Annamari tekintete körbevándorol az egyszerűségéről híres szobán. Úgy szorongatjuk egymás kezét, akár a hősszerelmesek, és most az embernek van egy olyan megállapodott, nyugalmi érzése, hogy végre ténylegesen megtalálhatta a helyét, és remélhetőleg haza is érkezett.