HOLNAPOK ZSIGERI, KOPÁR SIVATAGA

Miért igaz még mindig,
hogy pókhálófényben
vergődnek fejem felett
ezüstnyílvesszős csillagok?
Roppant, égimeszelő,
smaragdpikkelyes
cipruslombok árnyékában
talán várhat még rám Egy-Valaki.

Önző szomorúságom
megfáradt barlangjából
egy kissé már törődött
groteszk-torzó arc bámul vissza rám;
még szeretné megfejteni
az élet összetett értelmét,
s kiélvezni, amit még lehetséges.

Mintha csúf, pupós
kis mihaszna bohóc
volna a megszelídített öröm,
boldogság is, melyet csupán
csak pillanatok kicsinyes fokán
birtokolhatunk.
Emlékek békeidős Ariadné-fonala
villogna fejünk felett szüntelen,
ha hagynánk, hogy magával
sodorjon cselekvés, buzgó tett,
elszánt akarat.

Sokszor talán könnyebb
is elhinni a tudatos kívülállások
meséjét, mert akkor szentigaz,
hogy nem háborgat senki.
Összekapcsolódott babonázó
pillantások hálóját még jó
volna türelmesen, bölcsen dédelgetni,
és inkább folyamatosan azt nézni:
milyen titkokat, üzeneteket
tartogathat a másik illető aranyszíve?!

– Rádióaktív sóhajtások most
még feljuthatnak akár az égig is.
– Mert a jövő immáron egyre
bizonytalanabb, szándékosan
elszikesített, meddő sivatag,
ahol csupán csak a befolyásosoknak
lehet egyedüli kiváltsága,
míg a kisembereket ledarálják,
kifosszák, s mi még könyörtelenebb:
hitvány kis porszemek
módján el is tapossák.

Más vállain ingó,
meghunyászkodó, törpe
jöttment senkik helyett
áthallásillúziókat teremt
a sok meghunyászkodott,
hamis-talmi bóvli; mostanság
már egyre kevesebb akadhat,
ki még értőn megérti,
hogy nem úticélok hitvány ígérete
csábítaná az embert a csodák felé,
– de maga a megtett göröngyös,
viszontagságos útszakasz
zsigeri szépsége!

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.