GODOT-VÁRAKOZÁS, HIÁNYOK ADÓSSÁGA

Vijjognak a fejek fölött
vércseröptű kicsinyes
szélrohamok, melyek
maguk előtt tolják
a mag-nem-alkuvó tél rohamait;
testek ösztönhallgatásából
némán zúg ki egy-egy
csöndrepesz,
az is csupán félig hallható.

Mert valahogy minden
csönd tudatos,
s immár tartós rabságban
is éldegél, mert
a Lét elviselhetetlensége
okán egyre nehézkesebb
már az előbbre jutás is,
ami mindenkinek kijárna.

A mai kor kicsinyes embere,
akár a bamba állat,
ballag egy illúzióval
leplezett bélibáb felé,
melyből hamar kiábrándul,
ha csak fel nem ébresztik.

Már megint a velejéig
felszínes, semmitmondó
dőzs-viháncolás,
hajnalig buli-dáridó-kavalkád,
melynek sok értelme nincs,
csak egy újabb ostoba
ünnepi partizás,
melyen el lehet gázsulálni
a szépet, jót, nemest,
mert a legtöbben
inkább szándékosan
a nullával egyenlőségben
kénytelen-kelletlen
méricskélni magukat,
ha másként nem megy,
s babérkoszorú se
terem minden elátkozott,
szemfényvesztő csipkebokorban.

Odakint egyre inkább
lehet érezni, mintha
csak a tudatosan
elültetett Hiányok
követelnék egyszeri adósságukat,
melyek – úgy volt –,
már a születés
pillanatában letudódtak.

Össze lett kotorva
itt a tartósnak becézett
közönyüresség, akárcsak
a legtöbb trágyakupac.
A sűrű Nirvána-semmi
időtlenségbe vesző fordira
várakozik, mint Godot,
a kisemberek többsége is,
míg utolsót szív
ólommentes levegőjéből.

Minden egyes
érvényesülés-visszautasítás
egyben a szívtájra
mért végzetes infarktusütés.
Mostan kedves
patkánycsaládok
lubickolgatnak kedvükre
főként hidak peremvidékein
neonfényáradásban;
az egyensúlyos reszketéseket
nehézkes megfejteni,
ha a Lét-utak két oldalán
nincs irányjelzőtábla,
az ember valójában
merre is mehetne még.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.