SUTTOGÁSOK A MEGTÉVESZTÉSEK ÁRAMLATAIBAN

Mint aki céloz,
falhoz lapulva egyre szorosabban;
résnyire húzza össze
babonázó szempillaseprűit,
így szemlélve a becsapott,
folyamatosan manipulált világot.
Szüntelen mérni kényszerült őszinteség
és hazugság közt
a legrövidebb távolságot,
megméri, akár valami különc
döntőbíró a kolonc súlyt,
mely árulások és hazugságok fészke.

Hátrafelé az örökkévaló pillanatok sodrában
még egyszer-egyszer meggondolva
magát inkább úgy dönt, mégiscsak félrenéz.
Odabent lelke titkos mélyén
tartja nyitva még látószemét;
még hűen megőrzi az igazi látás képességét,
melyet nem szennyezett
se anyagiasság,
se felszíni exhibicionistaság.

Tudja s sejti: csupán csak
a lélek mélyén történhet meg
az egylángú romantikus tánca,
amiről tán egész álló életében álmodozott;
nyomban visszaszerezné,
ha megtehetné azt az emlékmásodpercet,
ami még szabadított volt,
s mindentől mentes, független,
mert odabent legyűrhetetlen
hatalma van ösztönök
s érzelmek felett a hallgatag,
néma emberi szavaknak is,
melyet egyáltalán
nem szükséges kimondani.

Akár a kietlen katlan körbeveszi
őt a teremtő csönd,
melyet mostanság
már egyre nehezebb
méltó módon elnyerni.

Csillagközi végvidékek módján,
mint óriás búra alatt tengődne
naphosszat alázat s akarat;
karneváli nagy csapatban
úszkálnak méla, semmitmondó,
kicsinyes gondok s bajok,
akár megannyi halembrió csapatban.
Szellemét lassacskán
mind egy cseppig felissza
megalkuvón, ha nem vigyáz,
mert igazibb embercsillagok
türelmesen várakoznak
aranyló szívek kertjében,
mire bebocsáttatnak.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.