A BOLDOGSÁG ÉBREDÉSE

Újdonsült orvos férjével már legalább három éven át kitartóan próbálkoztak, mégsem tudták teljes bizonyossággal, hogy miért nem tud teherbe esni. Amikor mások annyira könnyedén veszik az élet legapróbb akadályait, akkor ők miért nem tudják a – látszólag – egyszerűbb problémákat megoldani és kezelni?

– Nyugodj meg, édesem! Biztos vagyok benne, ha nem görcsölünk rá, akkor meglásd, előbb-utóbb ez is sikerülni fog! – igyekezett biztatni, bátorítani kicsit bepánikolásra hajlamos, gyönyörű feleségét a középkorú férj. – A legfontosabb, hogy itt vagyunk egymásnak, és hogy semmi szín alatt se essünk pánikba.

A feleség ennek ellenére kitartóan ostromolta nőgyógyászát bizonyos kérdésekkel. Úgymint a peteérés alkalmával hányszor lehet és kell nemi életet élni, szerelmeskedni és kényeztetni a másik felet, és hasonlók. A nőgyógyász – mit ad isten – férjének egyik ismerőse volt, és miután a folyamatosan agyonaggódó feleség távozott a magánrendelőjéből, azonnal megeresztett egy telefont az orvos férjnek, aki megkérte, hogy mindenben tájékoztassa őt. Ennyit az orvos–páciens titoktartási kapcsolatról.

– Hát, Mikikém! Mit is mondhatnék? A feleséged csúcsszuper asszonyka! Annyira szeretne már babát, hogy valósággal vérzik a szívem helyette is! De ha nekem továbbra is ekkora nyomásnak és stressznek van kitéve, akkor ez bizony, hát… – elakadt némineműen a szava – meglehetősen kockázatos vállalkozás lesz.

– Tudom, Karesz! Nagyon jól tudom! De hát mi lehetne még tenni egyebet?! – kérdezte tanácstalanságában bizalmasan a férj.

– Gézám! Nem szabad ennyire fokozott életmódot folytatni! Mit szólnál, ha kivennél legalább két hét szabadságot? Biztos vagyok benne, hogy ha csak egymásra fókuszáltok, sokkal hamarabb meglesz az a kisbaba! Próbáld meg óvatosan elmagyarázni az asszonykádnak is! Aztán majd még beszélünk! Most rohannom kell! Viszlát! – azzal ismerőse máris bontotta a vonalat, sürgős dolgaira hivatkozva.

– Hát… köszönöm, hogy megértesz, akkor majd még beszélünk! Szevasz! – a férj is kinyomta a mobilját, majd visszatért mindennapos teendőihez.

Az orvos feleségével egy puccos VIP-parti keretében ismerkedett össze, ahol jobbára az üzleti és a közélet számos befolyásosnak nevezhető szereplője vett részt. Nem lehet biztosan tudni, hogy előbb a nőnek akadt-e meg a jóképű, enyhe borostás férfin a tekintete, vagy épp fordítva történt, annyi azonban valószínű, hogy mikor egy asztalhoz ültek, és mindenki könnyed, laza társalgásba kezdett, valósággal azonnal kiszúrták egymást, és az est hátralévő részében szavak nélkül is egymással voltak elfoglalva. Mit számított akkor már, hogy mit akarnak nekik mondani vagy magyarázni.

Aztán később a szünetben a csinos és stílusos nő kissé provokatívan és kellőképp lassított verzióban megrebegtette csábosan a szempilláját, mintha egyszerre akarta volna a gyanútlannak tetsző férfit becserkészni és elcsábítani. Mindent a női praktika és persze az illendőség szabályai szerint.

– Bocsásson meg, de leülhetnék Ön mellé? – kérdezte szikrázó, hófehér mosolya kíséretében, amitől nem akadt egyetlen olyan férfi, aki nemet mondhatott volna neki.

– Természetesen! Foglaljon nyugodtan helyet! – azzal rögtön fel is állt a helyéről, amíg a nő leült, mert megérezte, hogy különleges illetővel akadt dolga.

– Kincső vagyok! Nem zavarná, ha rágyújtanék? – jött egy újabb bájos kérdés, mire az orvos kénytelen-kelletlen belement a döntésbe, bár amikor a nő rágyújtott hosszúszárú cigijére, valósággal fuldoklani kezdett, és nem győzte egy papírzsebkendővel kissé idiótán és gyerekesen leplezni, hogy mennyire irritálja szaglószervét és nyálkahártyáit a dohányfüst. A nőnek még így is legalább fél órába tellett, mire ezt a kisebbfajta kínos malőrt egyáltalán észrevette.

– Jaj, elnézést kérek! Látom, nem kedveli a dohányfüstöt! Hát akkor nincs más hátra, mint hogy eloltsam! – vörösre festett, rövidre vágott körmeivel kimért eleganciával nyomta el a füstölgő, bűzös cigicsikket a kikészített hamutartóba, és hosszú karjaival aprókat hadonászott maga előtt, hogy oszolni tudjon a füst.

– Remélem, nem esett komolyabb baja, kedves uram?! – kérdezte félig kedvesen, félig aggódón és tréfásan, amikor még mindig látta, hogy az orvos feje kicsit ellilult. – Hozhatok esetleg… egy pohár vizet…? – szabadkozott, majd az első arra járó pincért leintve rendelt két műanyag palackos ásványvizet, és visszasietett az asztalhoz, ahol a férfi már sokkal jobb színben volt, mint néhány kellemetlen perccel ezelőtt.

– Parancsoljon, drága uram! Hoztam egy kis vizet! – azzal hanyagul lecsavarta a palackok kupakját, és máris töltött egy közepes méretű kristálypohárba, majd a megszeppent férfi elé tolta a vizespoharat. – Kedves egészségére! – még koccintott is vele – meglehet –, csupán csak a hatás kedvéért. – Ha már ilyen szépen megismerkedünk egymással, elárulná, mivel foglalkozik? – megint az a sugárzó, varázslatos, álomszép mosoly, aminek semmiképp sem lehetett ellenállni. Valósággal lefegyverzően hatott, mert menten beszippantotta.

– Nos… hát… orvos vagyok az egyik kórházban… Dr. Balázs Zoltánnak hívnak! – köhögött egy kicsit, amint nagyot próbált kortyolni a vizespohárból.

– Látja, ez roppant érdekes! Látja ott azokat a hölgyeket? Azt mondják, hogy a barátnőim! De fogadnék az éves fizetésemben, ha nem lennének bizalmas barátaim, akkor szinte mindegyik nagy ívben tojna a fejemre! Ezt elhiheti. – Hangja egyszerre volt őszinte, barátságos, kedves, ám ugyanakkor kisebb szomorúságot is felfedezni vélt benne az ember, ha figyelmesen hallgatta.

– Hát… igen! Manapság az ember a felszínességbe bújtatott exhibicionizmussal sem tud mit kezdeni! Sajnos én sem vagyok őszinte és igazi barátokkal elkényeztetve – vallotta be, holott még csak nem is ismerte ezt a nőt.

– Látja? Rögtön tudtam, hogy van bennünk valami közös! Önt mi vezérelte ide? – tért át egy másik témára.

– Sajnos munka! Amellett nem ártana néhány profitorientált kapcsolat is, tekintettel a magyar egészségügy katasztrofális állapotára. Még így is a legtöbb betegnek alig futja a társadalombiztosítási járuléka az orvosi kezelésekre, márpedig ez ellen sürgősen tenni kellene valamit, bár ahogy én látom, mindenki csakis egyvalamihez ért.

– És pedig?! – fordult hozzá kíváncsian.

– Saját és mások zsebeit tömködni, aztán hogy mi lesz az átlag jó néppel, az a kutyát sem érdekli! Sajnos ez tragikusan egyszerű – jegyezte meg a keserű igazságot.

– Mennyire jól átlátja ezt az egészet! Ez azért bámulatos a maga módján!

– Szerintem aki kicsit utána gondol, az már össze tudja rakni az összefüggéseket. – Muszáj volt még egy kis vizet kortyolnia, mert most hirtelen úgy érezte magát, mint akinek valósággal már ettől a kisebb beszédtől is menten kiszáradt a szája.

– Nemrég vesztettem el imádott nagymamámat, és hát… szóval tudja… beszállították a kórházba, ahol kivizsgálták, nem találtak semmit, aztán még azon a héten csendesen, álmában elaludt… – elakadt a hangja. Miért nyílt meg azonnal ennek a férfinak?! Ráadásul ennyire bizalmasan?

– Őszintén sajnálom a történteket! Fogadja őszinte részvétem! Ezért vagyok én nagyon mérges és dühös sokszor, hogy miért nem tudnak igenis változtatni az egészségügy katasztrofális helyzetén, amikor valamit biztos ki lehetne találni, csak hát nagy ívben tesznek az egész dologra. – Szemmel láthatóan és érezhetően is mérges és indulatos lett saját kijelentéseire.

– Nyugodjon meg, kérem… Megértem az aggodalmát! Én sem értek egyet sok mindennel. Volt már olyan érzése, hogy sokszor úgy tűnik, mintha a másikat legalább ezer vagy millió éve ismerné? – gondolta, megkockáztat egy kicsit provokatív kérdést, hogy pontosan felmérhesse a határvonalakat a másikban.

– Ó, számos alkalommal, kedves hölgyem. Tudja, az esetek 99,9%-ában az ember inkább szándékosan álomvilágba ringatja magát, mert vagy fél a tudatos elköteleződésektől, vagy pedig már egy tonnányi lelki sérülést szedett össze, amivel aztán később se tud mit kezdeni. – Próbálta kifejteni sajátságos, kőkemény, vaskos véleményét, míg a nő érdeklődve és szemlátomást nagyon is kíváncsian figyelte őt.

– Igen! Pontosan! Ez nekem is szöget ütött a fejembe!

Az est későbbi folyamán, mikor a meghívottak lassacskán szállingózni kezdtek, és mindenki elment, az orvos és a gyönyörű nő még együtt maradt. Valósággal annyira belemerültek egymás szavába és párhuzamos véleményeikbe, hogy úgy tűnt, képtelenség volna őket szétválasztani.

– Merrefelé lakik? – kérdezte később az orvos, mint aki már menni készül.

– Hova siet ennyire, kedves uram?! – kérdezte meglepődve a nő. – Hiszen még csak este tíz óra múlt. Még szinte olyan gyerek az idő!

– Attól tartok, hogy sajnos muszáj mennem, mert holnap borzasztóan korán kelek, és nem szeretnék leharcoltnak látszani a betegeim és munkatársaim szemében – vallotta be kissé szégyellősen, ami miatt a nőnél máris pluszpontokra tett szert, hiszen felelősségteljes és elkötelezett emberekkel ritkán találkozhatott élete során.

– Tudja mit?! Ha nem bánja, akkor Önnel tartanék! Persze csak, ha nem vagyok a terhére! – azzal felállt, és macskaszerű dorombolással kinyújtóztatta elzsibbadt végtagjait. Volt a mozdulataiban valami romantikus, kicsit talán erotikus kisugárzás is, amivel mindenképp fel szerette volna hívni magára elsősorban a férfi figyelmét. – Kicsit elfáradtam! – vallotta be kislányos bájjal, majd az orvos karjába karolt, és együtt sétáltak el a parkolóházig, ahol az orvos autója várakozott.

Később az orvos hazavitte a nőt a megadott címre, és persze abban maradtak, hogy majd keresni fogják egymást.

– Biztos nem fogja elhinni, de nagyon jól éreztem magamat ma este! Azt gondoltam, hogy ez is halálosan unalmas társasági rendezvény lesz, olyan, akár a többi, de Ön kellemes meglepetést okozott nekem! – megint megrebegtette a szempilláját, és enyhén telt ajkai valósággal sóvárogták volna azt a csókot, amiben egész idő alatt reménykedett, ám az orvos csupán arcon puszilta, majd diplomatikusan kezet fogott vele, aztán már ment is a maga dolgára.

Mivel névjegyeket az este folyamán nem cseréltek, Kincsőnek egyébként sem volt névjegye, így nem maradt más választása – már amennyiben még találkozni szeretett volna különös lovagjával –, mint hogy a telefonos tudakozó számát kérje. Később aztán átgondolta, hogy egy befolyásos orvos valószínűleg legfeljebb csak a munkahelyi telefonszámát adja meg a pácienseinek, az otthonit és a magánt soha, így kisebb nyomozómunka árán sikeresen kiderítette, hogy a jóképű férfi az elegáns budai magánrendelőben praktizálgat.

Így történt, hogy egy szép nap minden előzetes bejelentkezés és invitálás nélkül bement a rendelőintézet kapuján. Azonnal két ormótlan és kigyúrt biztonsági őrbe botlott, akik kíváncsian kérdezgették, hogy kihez jött, és hogy mit akar. Kincső máris közölte a kívánt információkat, majd türelmesen várakozott, amíg egy hófehér köpenyt viselő másik doktornő nem szólította a nevét, majd befáradt vele a rendelő ajtaja mögé.

Az orvos – látszólag – rendkívül elmélyülten tanulmányozta az egyik magánbetege orvosi anyagát a laptopon, hiszen már minden digitalizálva volt, és csak jó sokára pillantott fel meglepetésében, hogy vajon mit kereshet itt a gyönyörű nő.

– Ö… hát… üdvözlöm, kedves…

– Kincső vagyok, még mindig!

– Ó, hát persze, persze! Bocsásson meg, de ma kissé… bolondokháza van… – mentegetőzött.

– Bocsásson meg, látom, hogy nagyon elfoglalt! Esetleg visszajöhetek később is! – tett egy ajánlatot.

– Ö… nézze, ez nagyon kedves gesztus öntől! Mondjuk legyen fél tizenkettő! Addig itt tudna várakozni?!

– Persze! Semmi probléma! – vágta rá, majd inkább gyorsan kiviharzott a fertőtlenítő- és orvosszagú rendelőből, nehogy felkavarodjék a gyomra. Csak most jutott eszébe, hogy megint elfelejtett reggelizni. Úgy döntött, addig eszik pár falatot. Úgyis látott egy büfét, ahol egész biztosan kap egy kis hasábburgonyát és néminemű húsit.

Amíg kényelmesen elrágcsálta az ételét, folyamatosan azon töprengett, hogy vajon hogyan kellene indítania azt a beszélgetést, melyet tegnap este kezdtek el, és aminek – a jelek szerint – még bizony koránt sincsen vége. Az is eszébe jutott, hogy egész egyszerűen csak színt vall, és megmondja az igazat, majd hagyja magát az árral sodródni. Próba szerencse! – ahogy mondani szokás.

Fél tizenkettő hamar elrepült, és megint nyílt a rendelő ajtaja, és Kincső ezúttal úgy döntött, hogy megpróbál az őszinteségre törekedve igenis színt vallani: kerül, amibe kerül, lesz, ami lesz.

– Nos, hát akkor, kedves Kincső! Hallgatom! Mi a panasza?

– Azért jöttem ide, kedves Zoltán, mert van valami, ami megfogott magában… – hatásszünetet tartott. – Nagyon érdekesnek és őszintének találtam a tegnap esti beszélgetésünket, ha még emlékszik rá, és érdeklődnék, hogy van-e barátnője vagy párkapcsolata?

Kissé lehet, hogy túlzásba esett a legjobb stratégia, a támadás koncepciójával, de hát egyszer adódik ilyen lehetőség az életben, nem igaz?! Az orvost ritkán lehetett igazán zavarba hozni, hiszen látott, tapasztalt ő már szinte mindenfélét, de ilyen esettel eddig még ő sem találkozott, hogy egy gyönyörű nő váratlanul szó szerint besétáljon az ember életébe, és egész egyszerűen szerelmet valljon neki. Ez azért váratlan volt, és nem mindennapi esemény. Jócskán zavarba is jött tőle.

– Nézze, kedves Kincső! Ez nagyon jól esik! Őszintén köszönöm, de talán ne rohanjunk ennyire előre! Adjunk időt önmagunknak, és előbb beszélgessünk sokat együtt, hogy meglássuk, merrefelé tart a kapcsolatunk! Remélem, nem sértettem meg?! – kérdezett vissza, mikor látta, hogy a nő valósággal elszégyelli magát saját viselkedésétől.

– Szó sincs róla! Köszönöm, hogy beszélhettünk, és hogy fogadott! – azzal kicsit megbántva valósággal kiviharzott az épületből is, és sokáig úgy hitte, hogy nem fog soha többet ezzel a férfival találkozni, amikor váratlanul egy színházi előadás alkalmával futottak ismét össze, és nem lehetett tudni, hogy vajon a sors titkos szeszélye folytán-e, egymás mellé szólt a jegyük.

Az előadás után sokáig beszélgettek. Az orvos ekkor hívta fel a lakására, de szigorúan úriember maradt, és míg Kincső kisebb orrsövényferdülést imitálva bódult állapotban nagyokat horkantott a tágas hálószobai ágyban, az orvos úgy döntött, hogy inkább a nappali kanapéján rendezkedik be. Másnap reggel aztán mégiscsak elcsattant az első romantikus csók, és össze is tegeződtek. Így indult a megismerkedésük.

De most a terhességi csík csak nem akart elszíneződni, és Kincső már gondolatban próbált a legrosszabb forgatókönyvre felkészülni, hogy sosem lehet gyereke. Az orvos szándékosan két hét szabadságot irányzott elő magának, és a betegeit is megkérte, hogy próbálják meg tiszteletben tartani a magánéleti szféráját. Persze voltak, akik elégedetlenkedtek, de azért a többség mindenben támogatta. Elvégre egy orvos is lehet fáradt, vagy szüksége van gondolkodási időre.

Még azon a napon, amikor kivette a szabadságot, azonnal elkérte Kincsőt a munkahelyéről, és rögtön hazamentek az orvos lakására, hogy a szükséges holmikat bepakolhassák egy tengerparti nyaraláshoz. A legfontosabb, hogy megpróbáljanak kikapcsolni és lazítani, és mindenfajta stresszt, idegeskedést totálisan száműzni az életükből.

A repülőgép még aznap kora este a magasba emelkedett velük, és ők egymás karjaiban aludták át a csaknem nyolc órás repülőutat, nem törődve az esetleges légköri zavarokkal és turbulenciákkal. Amikor aztán leszálltak egy mesés óceáni szigeten, páratlan, paradicsomi látvány tárult eléjük. Itt minden annyira békés, nyugodt, harmonikus és kiegyensúlyozottnak tetszett. Itt az emberek békésen éltek, barátságosan viselkedtek, és látszólag semmi jele sem volt kapkodásnak, rohanásnak vagy egyéb kellemetlen, szervezetet veszélyeztető rizikófaktornak.

Amikor Kincső nyakába akasztották a virágkoszorú-füzért a reptéri terminálon, úgy érezhette magát, mint aki egy örökkévalóságnyi gondtól és fölösleges bajtól szabadult meg. Később pedig hatszemélyes kis mikrobusz vitte fel őket egy ősi dombra, ahol hatalmas fák ágai között húzódott meg a minden kényelemmel ellátott szálloda.

Az első nap egymás karjaiban aludtak el, és aztán egyhuzamban tizenegy órát pihentek, hogy másnap kiadós reggelivel és fürdéssel kezdhessék a kis sziget felfedezését. Hátizsákba pakoltak maguknak elemózsiát, elegendő vizet és mindent, ami egy kisebbfajta dzsungeltúrához kellett, aztán meg sem álltak az ismeretlen őserdőig.

A buja növényzet helyenként annyira áthatolhatatlannak tetszett, hogy macsétével sem lehetett volna átvágni az egyes növények embernagyságú smaragd leveleit. Végül egy barlangot találtak, amiben kristálytiszta tó volt. Kincső nem zavartatta magát, és csinos, szexis bikinijében azonnal fejest ugrott a kellemesen hűsítő víztükörbe.

Később már azon a helyen is szerelmeskedtek, és mikor alkonyatkor visszaindultak, ténylegesen úgy érezték magukat, mint akiket jótékonyan megváltoztatott az egzotikus helyszín varázslatos szelleme. Ebben a varázslatos, két hetes szabadságban gyakorlatilag bármit kipróbáltak, és meg is tettek. Kibéreltek két fából kifaragott kenut, amivel kieveztek a nyílt vízre, és láttak lót-farkukat csóváló cápákat, amik úgy tűntek, egyre közelebb érnek hozzájuk, de szerencsére egy lelkes, ötagú delfincsapat sikeresen elzavarta őket.

El sem akarták hinni, hogy amikor hamar vége szakadt a nyaralásnak, és vissza kellett térniük az unalmasnak, szürkének és feszültségekkel terhelt hétköznapokhoz, Kincső úgy érezte, hogy tényleg teherbe esett. Amint a gép leszállt a Liszt Ferenc repülőtéren, azonnal berohant egy drogériába, és vett legalább öt darab terhességi tesztet tartalmazó dobozt, amiben mindegyik megerősítette a biztos tényt. Nemsokára kisbabájuk lesz!

Átölelték egymást, és megfogadták, hogy igyekeznek minden stresszt, feszültséget vagy akár bántó tényezőt tökéletesen kizárni az életükből, hogy a babának és persze nekik jó legyen. Az orvos is átütemezte a programjait, és kevésbé volt már a munka megszállottja, mint azelőtt.