A HOMOKÓRA MINDEN ESETBEN VISSZASZÁMLÁL

Mai éji órán merengve,
a vak, bizonytalan ösztön
szárnyait keresve felszálltam
emlékeim hullámvasútjára;
keringtem körbe-körbe
egykedvűn, spirálisan,
miközben csikorgó,
elmulasztott, szétszórt
sóhajok közt félúton
örök-neveket kerestem,
kik egykoron még mellettem voltak.

A némán maradt,
örök eldöntendő
kérdésekre sosem jött válasz:
ki kit választ
az üvegszilánk-szerelmek
kicsinyes skálázatán,
s hogy vajon piros
vagy épp feketepontot
érhet-e egy-egy meghitt,
beteljesültnek becézett flörtpillanat?!

Valahol titkon tán
már agyamban is veszettül
dobol egy figyelmeztető csengőhang:
„Ébredj a valóra,
mert – meglehet –,
másnap már kereshetsz
magadnak más elszánt,
félkegyelmű ismerős-barátokat,
kik még sírodig sem kísérnek!”

Jó volna néminemű biztató,
megvigasztaló biztatás
a hosszú utazások előtt,
melyekre főként akkor készülök,
ha a kétséges varázsszavak
vagy széptevések is éppen
úgy megvezetve kisemmiznek,
akárcsak a jól csengő ígéretek.
Tán jobb lett volna mindent
az álmok homokórájába
zárni bilincsesen,
mert az idő érvényesen
– el sem hiszem –,
visszaszámlál, visszapereg.

Az egyhangúság tudatos
ritmusába még hangzatos
jótéteményeket préselnek
félúton bele; mert akárcsak
egy-egy ócska, váratlan
hurrikánvihar, előbb-utóbb
fejem kell, hogy is kopogtassa
immár a visszafordíthatatlan,
csontropogtató öregség,
ami – kár is tagadni –
egyfajta társadalmilag
még nem kimondott
hasznavehetetlenség,
amikor az emberre
még a kutya se kíváncsi.

Kicsinyes manipulációkban
megfogant, torz tekintetű világ;
csikorgó daccal, lehajtott
fejjel inkább lelkemben
maradok szabad akarat,
ha másként már nem lehet!

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.