Kis hal, nagy hal

Az ég alja kezd vörösödni,
a nap most kezd felfelé szökni.
Csendes még a tenger vize.
Nem tolong ott sehol senki se.

– A vízen halászok vannak –
szólt a nagy hal a kis halnak.
– Jól figyelj most a hálóra!
Bele ne akadj horogba!
Ne kecsegtessen még téged
az ínycsiklandozó étek!
Idelenn megtalálsz mindent,
ami itt csak neked kellhet.
Mindenkor légy roppant figyelmes,
szükség esetén türelmes!
Ne hagyd magad, ha támadnak!
Szólj nekem akkor, ha bántanak!

Közben körbe-körbejárva
prüszköl öblöseket cápa.
Kedves szavakkal traktálja,
hogy jól vigyázzon magára.

A kis hal már megsokallja.
– Minek ez a sok blab-blab-bla?
Miért félt ennyire engem?
Máskor ő az ellenségem!
Valami dolog nem tiszta.
Egyébként is felismerem
a halászhálót régóta.

Bátorságát összeszedve
felé úszott nagy sietve,
hogy tőle most megkérdezze:
– Minek ez a gondoskodás?
Miért féltesz, hogy kifognak?

Nagyot szusszant épp a nagy hal,
már nem óvatoskodott többet,
rávágja a választ rögtön:
– Azért, hogy én ehesselek meg!