Polip és a sáskarák

Köztudottan a tenger mélyén él a polip,
boldog, ha sáskarákkal táplálkozik.
Hosszú karjaival bekebelezi őket.
Beolvad a tengerbe, úgy rejtőzget.
Ügyesen férkőzik a közelükbe, mert
neki akad mindig szabad keze.
Most azonban a rák észrevette.

– Mit akarsz velem te, eszemente?
Jó lennék neked ugye vacsorára?
Ezt az örömet nem adom meg mára!

Ő ibolyántúli fényt bocsát ki,
az ellenséget így hamar észleli.
A polip sem hagyja magát,
gyorsan körbekarolja a derekát.
Erre a rák akkora pofonokat osztogat,
husánggal se adhatnánk nagyobbat.

Akkor a polip újra támad a fejével,
be akarja kapni a csőrével.
De a másik se hagyja magát,
felforrósítja a páncélos hátát.

Így a polipnak már rettenet.
Mi az, hogy nem bírok el veled?
Kis semmiség vagy hozzám képest!
Nem mond le a vacsoráról mégse,
megváltoztatja színét egyszerre.
Közé bújik a köveknek, hogy ne lássa,
onnan várja, mikor nem figyel
zsákmánynak szánt rákja.

Igen ám, de oly erős páncélja,
nem bírja már eltörni a polip ma.
Elfáradt a szíve, nem bírja.

– Egyezzünk meg döntetlenben ma!
Erőt gyűjtök – gondolja – a következő napra.

Nem bánja ezt a rák se, feladja.
Így legalább nem támad lesből rája.
Nem lesz ma a polip vacsorája.